Megunhatatlanul
Az olyan bloggerek, mint jómagam, időnként szembesülnek ezzel a „problémával”, hogy képesek előre gondolkodni, és próbálják látni, előre látni a jövőt – teszik ezt azért, hogy egy pontos (és időnként megmásíthatatlan) terv szerint jelentessék meg számodra az újabb és újabb posztokat. Véleményem szerint ez is csak felhőtlen bloggerkedés, ha egyesek már-már újságírásnak, komoly szerkesztésnek is hívják. Ez még nem az.
Csak szórakozás.
Miközben áttekintettem, hogy vajon meddig leszek képes havi három alkalommal érdekességeket és izgalmas fotókat szolgáltatni neked erről a városról, rájöttem, hogy egyszer majd vége szakad a folyamatnak, és eljön a nap, mikor megjelentetem az utolsó, befejező, lezáró posztot. Mindez azért, mert (jobb híján) addigra mindent elmesélek majd, amit el lehet mesélni – és bemutatok mindent, amit be lehet mutatni.
Addig is (szerencsére) azért van egy nagyon életképes része ennek az egész várost megismertető és bemutató hercehurcának: a fotók. Rengeteg fényképet készítek jártamban-keltemben, és majd miután elfogyott az utolsó bejegyzésem is, melyet emberekről, a közlekedésről, az étkezésről vagy magáról a városról írtam, marad még pár „lövés” - itt lesznek ezek a megunhatatlan fotók.
Megunhatatlan fotók egy érdekes és megunhatatlan városról.
Kaptam erre a blogra (is) hideget és meleget – voltak ellenzőim, kemény (negatív) kritikusaim és voltak olyanok, akik nem rejtették véka alá, hogy tetszik nekik a stílus, a kialakítás, a rengeteg olyan fénykép, melyet „normális” városbemutató oldalakon nem talál az ember. Szerencsére több a pozitív kritika és emelkedik a látogatottság is, ami bizonyosságot ad róla, hogy megint csak jól csinálom a dolgomat. Ezért még hosszú időn keresztül keresem és kutatom számodra azokat a lehetőségeket, amikről (az unalom kizárásával) írni lehet. A közeljövőben több olyan érdekes részét is bemutatom Torontónak, melyek nem szerepelnek a prospektusokban – melyekhez el kell zarándokolni, gyalogolni, s melyek semmiképp nem titkosak, mindössze a „hivatalos média” szerint nem léteznek.
Egyveleg
A lent található fotókat több hónapos különbségekkel készítettem. Vannak közöttük téli és nyári, tavaszi és talán őszi fényképek is – mindegyik különleges, mert Toronto egy olyan arcát mutatja meg neked, melyet nem feltétlenül raknak bele az útikönyvekbe. És nem azért hagyják ki ezeket a „reális”, „valóságos” fényképeket, helyszíneket, mert nem illenének a város hangulatába és bájos, a maga módján vonzó egységébe, hanem mert a szerkesztők azt gondolják, te csak a szépet és a csillogót akarod látni. Dehogy is!
Remélem, ma is kedved leled ebben a sajátos egyvelegben, melyet kimondottan erre a posztra gyűjtöttem össze! Lesznek megdöbbentő, egyszerűen csak szemet gyönyörködtető és persze a maga szürke valóságával létező fényképek is, és tudom, hogy mindenki meg fogja találni a neki tetszőt.
Jó szórakozást!
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
A motorok szépek voltak (kinn álltak a hatalmas üvegkirakatban), és érdekes volt az én kis piros vasparipámmal keresztezni az udvarról kiözönlő, dübörgő szörnyeket. A háttérben az a kicsiny „európai bolt”, ahol el vannak tévedve kicsit, és aranyárban mérik az árakat – ezért nem írtam róla az étkezéssel foglalkozó bejegyzéseimben.
Vannak olyan délutánok, mikor érdemes ellátogatni valamelyik parkba, mert a felhők és a napfény olyan érdekes egyveleget köp a Földre, hogy képes vagy ilyen kellemes „tájképet” készíteni. Az ott szemben egyébként egy igen magas domb, de a vele szembenálló dombról készítve nem látszik veszélyesnek (a bal oldali fa egy köztéri almafa, melyről nagyon finom almák potyognak a fűre, és ingyen lehet enni).
Időnként lovas rendőrök ellenőrzik a parkokat – szépen végigkopognak az úton, és hagyják, hogy az állat „letegye a citromot”, miközben hűsölnek az autópálya felüljárója alatt. Volt szerencsém elbicajozni mellettük. A park túlsó végében pedig ott áll a lószállító okosság, várva, hogy mikor térnek vissza az állatok (most kivételesen a lovakra gondoltam).
Mivel nyáron Cicával rengeteget sétáltunk, köbö 5-6 ilyen nagyképernyős tévét láttunk az út szélén heverni. Ezeknek a lényege, hogy (többnyire) működnek, talán csak a távirányítót (esetleg az antennát) kell pótolni, és használható a dolog. Azonban ez a televízió vitte el a prímet – egy kínai öregember szépen becsomagolta és téglákat rakott alá, hogy ha senkinek sem kell majd az elkövetkező pár napban, az esetleges eső ne tehessen kárt benne.
A szomszédok egész Torontóban figyelnek. Ettől függetlenül itt is vannak betörések, mert azért a betörők is rájöttek, hogy a táblákat nagyüzemben gyártották és mindenhová kirakják, miközben nem biztos, hogy az összes szomszéd figyel…
Tengerjárónak látszó „tójáró hajó”, melyet keményen kikezdett már a rozsda. A fotóról nemigen látszik, hogy mekkora, de tény, hogy messziről, a kikötői kerítés mögül készült a kép, nagyon messziről – nekem, a dunai csónakokhoz szokott gyereknek óriási teknő volt ez.
Így kedveskedtek a szülinapos apunak egy kellemes nyári napon valahol a torontói külváros egyik utcájában.
A fénykép érdekessége (amiért bekerült ebbe a válogatásba is), hogy az elmúlt egy esztendőben a házzal semmi sem történt – ugyanígy áll ma is, lakatlanul, lezárva, lefalazva. Innen nincs is olyan messze a belváros, a háztól 2 percre van a metrómegálló, az utca zsákutca, tehát csendes és nem forgalmas. Mégis üresen áll az egész. Nincs gazdája, tulajdonosa.
Érdekes, barna „valamik” a Kínai Negyed egyik olyan üzlete előtt, ahol a tulajdonos vagy nem is akarja, hogy más nemzetiségű vásároljon, vagy nehezen érti az angolt (ez utóbbi valószínűbb). A leginkább tetszetős dolog ezen boltokban, hogy az áru egy része szabadon hever kinn az utcán, mégsem jut eszébe senkinek sem lopni belőle.
Nem, ez nem Újpesten készült! Pont azért készítettem a képet, mert ahogy vártunk a buszra, ez az igen csúnya és meglehetősen cuclista stílusú gyáregység ott virított velünk szemben (hozzá kell tenni: egy igen csúnya és hasonlóan szocialista stílusú magasház társaságában).
Mostanában ez lett az új építési stílus – el sem hinnéd, hogy ezek itt 40 emeletes házak, és igen alacsonynak tekinthetők a város egyéb épületei mellett. Érdekes dolog ez, hogy a többi ég felé nyújtózó felhőkarcoló társaságában egy-egy ilyen 40-50 emeletes épület (ami már komoly alapú, hihetetlen építési technikát igénylő magasház) egyszerűen törpének tűnik, és ráadásul a szemed is hozzászokik, vagyis jobbára észre sem veszed ezeket a „törpéket”.
A kanadai darázsfészek teljesen más, mint az európai. Olyan vastag falat építenek köré ezek az állatok, hogy a téli hidegekben ne sérülhessen a fészek. Ezek itt labda nagyságúak voltak és fenn lógtak a faágon. Egész nyáron használhatták a darazsak, de a sűrű lombozattól nem lehetett látni őket – és szerencsére tapasztalni sem.
Ez a bútorárusító hely nem lacafacázik: a kirakott kanapékat rögtön séta közben, az utcán lehet kipróbálni!
Belvárosi szoboregyüttes. Csak úgy.
Erre most mit mondjak? Az arcomba ömlött, és ha már nekem nem volt jó, hát neked se legyen az! Akkoriban az összes busz- és villamosmegálló tele volt vele.
Az Eaton Centre közvetlen bejáratánál annyi, de annyi „művész” (zenész, festő, bűvész, énekes) gyűlik össze, hogy producer legyen a talpán, aki válogatni tud. Egyébként nagyon is tehetséges emberek ezek, akik próbálják magukra felhívni a figyelmet – a turisták legnagyobb örömére. Ez a rajz úgy hevert a járdán, hogy a belvárosi tömeg folyamatosan taposta, így ki kellett várni a ritka pillanatot, mikor kattintani lehetett.
A „karácsonyi őrület” elnevezésű roadshow valamikor november elején kezdődött, és a közepe táján indult be igazán, mikor ellepték az utcákat a figyelmeztető jelek – vásárolj, ajándékoz, ne maradj le semmiről! Az ott egy élő fa.
Időnként szó szerint az arcodba ömlik a Kínai Negyedben a gusztustalanság – ez még az enyhébb formája.
Választék és olcsó árak – minőség, friss zöldségek és gyümölcsök. Ez jellemzi a belvárosi Kínai Negyedtől távolabb eső „ázsiai negyedet”, ahol a magamfajta fehér ember már csak mutatóba érkezik. Itt lényeges többségben vannak az ázsiaiak (vietnámiak, malájok, indonézek, kínaiak, koreaiak, burmaiak).
A mobiltelefonok korában feleslegessé vált. Érdekes és csúnya megoldás a metrólejáróban.
Ahol az Ontario-tó és a Spadina Avenue találkozik. Mialatt arrafelé sétálgattunk Cicával, azok a színes foltok ott a botokkal (emberek) kajakozni tanultak egy dörzsölt vízi medvétől, aki profin evezgetett körülöttük és utasította őket.
A Kínai Negyed egyik sikátorában – ez a jobb oldalon van.
A Kínai Negyed egyik sikátorában – ez pedig a bal oldalon.
HOZZÁSZÓLÁSOK