Mintha
Tényleg olyan érzés, mintha kicsit otthon lennél. A saját földeden. Aztán persze rá fogsz döbbenni, hogy ez itt Amerika (pontosabban: Kanada)(még pontosabban: Toronto), de tény, hogy elég sok ismerős dolgot fogsz találni és meglátni. Tudod, a fák, az autók, az épületek, az állatok (néha még az emberek is), az ételek és italok, a természet és a természetfeletti mind-mind nagyon hasonlóak ahhoz, amit megszoktál. Itt is gyom és virág nő a fű között, itt is büdös lesz, ha elmegy melletted egy rosszul beállított karburátoros autó, itt is vannak őrültek az utcai tüntetéseken, és itt is hangyák jönnek be időnként a házba – bár ezek legalább négyszer akkorák, mint amiket Magyarországon láthatsz, de hangyák…
Az egész egy nevetséges érzés. Ugyanis a kanadai emberek vágynak Európába, miközben sokan nem engedhetik meg maguknak a repülőutat és a pár hetes vakációt (azért nem árt számszerűvé tenni, hogy egy magyar átlagkereset kétszerese a kanadai út oda-vissza, miközben az itteni fizetés fele ugyanez). Vágynak tehát oda, miközben valahol ugyanezt kapnák, ami itt van.
Azért, hogy ne kelljen a drága és messzi Európába utazni, a kanadai emberek „megalkották” azt a két várost, amit most csak úgy mellékesen említünk ezen a blogon: Ottawát és Montrealt. Azt beszélik, ez a két város olyan, mintha Európa bármelyik városában járnál (na, jó, nem feltétlenül Budapesten, de talán Párizsban, Amszterdamban, Prágában).
A „mintha” érzés folyamatosan ott lapul benned, miközben éled a torontói mindennapokat. Talán éppen ezért olyan otthonos az érzés, ami időnként eltölt, ha körbenézel. Mert otthon vagy. És bár felröppenhet a „honvágy” szócska, de… Tudod.
Otthon vagy.
Vezess!
Az a fajta lagymatag, szabályokkal megtámogatott és néha érthetetlen vezetési stílus, amit itt látsz, teljesen elképesztő – ugyanakkor kellemes is. Az agymosás remek példája áll elő, miközben többen azt gondolják, hogy tudnak vezetni. Van az a szabály, hogy piros lámpánál jobbra kis ívben lehet kanyarodni (egyébként marha egy szabály)(sok gyalogost ütnek el évente ezen a szabály miatt), mellette az, hogy ha mentő/tűzoltó megy el melletted akár a te irányodból, akár szemből, nem csak lassítani kell (félrehúzódni nem nagyon, mint otthon, mert többsávos utak vannak), hanem meg is állni. Ez utóbbi pölö tetszetős – bár hülyén veszi ki magát, mikor a kis „szigettel” elválasztott utaknál áll meg a kocsiforgalom, persze teljesen feleslegesen, hiszen a mentő vagy tűzoltó úgysem tudna keresztül vágni a magasított betonon.
A sofőrök legtöbbször túlságosan is előzékenyek, nincs bennük rugalmasság. Ezt betehetjük annak, hogy rengeteg fajta népcsoport él itt Torontóban, mindenkinek más és más a vezetési (vagy éppen: „élési”) stílusa. Ami a leginkább meglepő: az idősebb emberek és a sportkocsik. Ezt úgy értsd, hogy egy aszfaltszaggató sportkocsi beáll a parkolóba (éppen csak nem dübörög ott belül valami nigger-rap) és kiszáll belőle egy öreg néni, nagyjából 70-80 és a halál között. Ezt a látványt (rengeteg ilyen van) sokáig kell emészteni.
Nekik ez természetes. Magyarországon már menni sem tudnak ilyen korban, járókeret kell nekik (bár az is „kocsi”, hiszen a neve Trabant), de itt száguldoznak, „villognak” a frissen mosott, szép csillogóra polírozott sportkocsikkal. Nem egyszerű, hétköznapi „bevásárlókocsikkal”, hanem Mustangokkal, Challengerekkel, Camarókkal.
A vezetési stílus kellemessége abból fakad, hogy sokszor éreztetik veled: te vagy a főnök. Persze ehhez gyalogosnak kell lenned. Előzékenyen engednek közlekedni, megvárják, míg átérsz holmi kereszteződésben, nem vágnak be eléd az átkelőhelyen, és hiába állsz le velük „vitatkozni”, nagy mozdulatokkal már messziről jelezve, hogy menjenek, kanyarodjanak csak – nem fognak. Állnak és várnak rád. Ez jó dolog. A figyelem.
Azonban olyan legendák keringenek errefelé, ami miatt az agymosás már tökéletes. Itt nem lehet szabálytalankodni, mert a rendőr a helyszínen főbe lő (durván). Be kell tartani a sebességet, nem tudsz kikeveredni a több alul- és felüljárós autópályákról, mert képtelen vagy kiigazodni (ezáltal hosszú mérföldeket fogsz megtenni, mire visszaérsz a kiindulási pontra), ha bárhová el akarsz időben érni, használnod kell ezen autópályák egyikét (Torontót legalább három szeli át), különben nem fogsz odaérni sohasem…
Legendák. Őrült emberek (sokszor őrült magyarok) fantazmagóriái. Vezess úgy, ahogy otthon tennéd, csak két dologra figyelj: ha jön a mentő/tűzoltó, tényleg állj meg a kocsival, és ha látod az iskolabuszt a járdasziget mellé parkolni, soha se kerüld meg, különben tényleg helyszínen lőnek le!
Ennyi.
Egyébként minden nagyon kereszteződés előtt pár száz méterrel már tábla jelzi, hogy milyen utca jön. Eltéveszteni sem lehet.
TV
A televízió pontosan olyan, mint amit a világon mindenhol láthatsz. Egy hihetetlenül erőszakos, sokszor nagyon mélyen az elmédbe vágó agymosás, melynek szinte sosincsen vége. És hiába kapcsolsz át másik csatornára, ott is a butítás fröccsen rád.
A helyi nagyágyú természetesen magánkézben van – a CTV. Akkora és olyan profi apparátussal dolgozik, hogy megkerülhetetlen lett. De viszont ömlik belőle a szenny egész nap, és nagyon nehéz dolgod van, ha válogatni akarsz. Mert tudsz, csak a „kitöltő műsorok” alatt szó szerint el fogják lopni az agysejtjeidet.
Mint megtudtam, a CN Tower végülis azért épült, mert nincs ebben a térségben egyetlen olyan magas hegy, kiálló kis csúcs sem, ahonnan kényelmesen lehetett volna szórni a jeleket. Mivel a város egyre terjeszkedett, egyre messzebb éltek az emberek a központtól, a tévéjelek nagyon rosszak lettek. Ezért döntöttek a Torony építése mellett – és még ma is onnan lehet fogni a jó minőségű adásokat.
Nagyfilmeket ritkán látni (bármelyik adón), inkább sorozatokkal próbálnak lekötni a készülék elé, hogy ne gondolkozz, ne főzz, ne játssz a gyerekkel, ne írj és olvass, ne menj sétálni vagy baráti összejövetelekre… szóval vigyázni kell itt is! Ami kimondottan üdítő, az a híres Coronation Street nevezetű helyi Barátok közt, mert ebben olyan szép angolsággal beszélnek (hiszen angolok készítik a sorozatot), hogy szó szerint „odaragadsz” a készülék elé.
Vannak ostoba táncos és énekes műsorok (ezeknek létezik magyar kistestvére), ahol „sztárok” próbálnak hülyéskedni a kedvünkért és feltörekvő senkik dobnak meg kész koncertekkel, persze az SMS-es szavazás reménye miatt is. Szóval semmi sem változik – miközben minden más, de mégis otthon érzed magad.
Pizza
Erről csak röviden, hogy értsd. Jártam Velencében, voltam Milánóban, ettem olasz pizzákat. Ez rendben is van. Viszont van Budapesten egy hely, ahol olyan pizzát készítenek, ami messze ezen olasz pizzák fölött áll.
Torontóban nem tudják, hogyan kell pizzát készíteni. Csinálnak valami hasonló dolgot, hiszen ugyanolyan kerek és ugyanúgy meg van szórva minden érdekessel, de ez nem pizza. Csak talán a nevében – mert azt lehet, hogy annak hívják. És hiába nyílnak az újabb és újabb pizzériák, ha az ízválaszték, a feltét szinte mindenhol ugyanaz – a „kanadai emberek” ízei. Dehogy is. Csak valaki kitalálta, hogy ezt eszik és veszik az országban – miközben meg sem próbálnak rugalmasak és kicsivel finomabbak, igazi „olasz pizzát készítők” lenni.
Mit mondjak? Kanada (Toronto) nem Európa – sosem lesz az, sosem válhat azzá.
Tudom, ez a mai összefoglaló nem látszik olyan egymásba kapcsolódónak, összeszedettnek, talán egy kicsit nem is annyira torontói, mint amennyire lennie kellene. Sajnálom. Ezúttal a képek sem passzolnak annyira erősen a fenti mondatokhoz, inkább csak aszerint válogattam össze őket, hogy mennyire tetszettek nekem. Remélem, ezek a kis hibák nem annyira zavaróak és azért kellemes perceket szereztem ezzel a poszttal is neked!
Szép napot kívánok!
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
A College of Art and Design pálcikákon álló épülete a McCaul Street-en.
Tudom, hogy volt már egyszer, de ebből a szögből jobban látszik a CTV „híres” kirobbanó autója a Queen Street West-en.
A Dufferin Mall leginkább arról híres, hogy ha már unod a békét, a nyugalmat, egy kis hazai tájszólásra vágysz, ide betérsz és a cigányok által bőven megkapod azt, hogy miért is jöttél el a hazádból. Csapatokban járnak, mint otthon. Kerüld a helyet (900 Dufferin Street)!
A Union Station érdekes fényei egy csendes éjszakán.
Ha ilyen táblát látsz, mindenkinek meg kell állni. Az indulhat elsőként, aki előbb ért oda a kereszteződésbe – és a rendszer működik! Még bicajjal is.
Nekem sokszor amolyan külvárosi érzésem van még Toronto belvárosában is, köszönhetően az építési „stílusnak”. Alacsony házak, nagy terek, félhomályos sikátorok, messzi toronyházak és békés közlekedés, gyalogosok, kávézók és bárok, gyorséttermek. Kellemes.
Van olyan telek, ahol ezek ott állnak sorban. Őrizetlenül – mielőtt még felmerülne. Meg is lehet őket fogdosni. Őrület.
Ilyen oszlopok állnak ki a betonból, hogy ha kerékpárral közlekedsz, akkor tudd hová kötni – mert Torontóban (mint hallom) azért rendesen működik a Biciklitolvajok Szövetsége. Sajnos. Ez a szerkezet persze nem véd meg, de legalább adsz egy kis munkát a srácoknak, ha már a járgányra fenik a fogukat.
Ez itt egy teljesen átlagos sikátor. Látod az ablakokat? Na, ott aztán biztosan ömlik be a napfény!
A „nem lehet megcsinálni” tökéletes példája: bérletkiadó automata, ahol bedobod a pénzedet, használod a bankkártyádat, és a gép egy másodperc múlva adja az általad választott jegyet vagy bérletet. Heti- és havibérletek vannak, minden hét hétfővel kezdődik, minden hónap elsejével, úgyhogy nem kell hozzá nagy ész – a dolog működik.
Toronto látképe a jachtkikötő felől.
Az emeletes busz miatt egy pillanatra azt hittem, jártam Londonban is (nem az Ontarióiban, hanem az eredetiben), de aztán rájöttem, hogy ez „csak” a központja a városnak. Reklámőrület, fények, felesleges dolgok, amik az arcodba és füledbe ömlenek, hirdetések és logók. Ez itt a Dundas és Yonge sarka, kicsit balra az Eaton Centre-rel, millió drága és felesleges bolttal és üzlettel, turistákkal és „window-shoppingos” nézelődőkkel.
Egy érdekes szobor valahol a központban. Ne kérdezd, merre!
HOZZÁSZÓLÁSOK