Európai szemmel
Valahol természetes, hogy egy Európában született és az európai „értékrendben” hosszasan élő ember számára igenis másképpen néz ki egy tengerentúli, szépen, magyarosan: az óceán másik felén elterülő világ.
Olyan ez, mint a börtönökben a rács; a rab szerint az van bezárva, aki a túloldalán tartózkodik, ám az őr szerint a rab. Nem mondhatjuk, hogy az óceánon túl egy másik világ terül el (főként a rengeteg amerikai film és sorozat hatására)(hiszen ismerősnek kell tűnnie ennek a világnak), mert ők az óceán túlfelén hajlamosak azt mondogatni, hogy szerintük terül el egy másik, idegen világ a nagy víz másik oldalán.
Minden nézőpont kérdése.
Tény, hogy európai szemmel az első döbbenet igazi döbbenet. Ott állsz magadban egy hatalmas város emberekkel, járművekkel, szagokkal és színekkel zsúfolt utcájában, és egyszerűen nem fogod fel, hogy ez itt körülötted a valóság. Az ő valóságuk.
Ez itt Amerika. (Na, jó: Kanada.)
Tudod, annyi minden van, ami más, hogy nem blogokat, útikönyveket, hanem egész regényeket lehetne megtölteni a szavakkal. Alig lépsz kettőt, alig utazol pár megállót egy-egy villamossal vagy a metróval, alig fordulsz be egy közeli, ismeretlen utcába, máris újabb élmények érnek, és nem győzöl fényképezni.
Mint minden turista, jómagam is rengeteget fotózom, hiszen számos kellemes pillanatot lehet „elkapni”, miközben járok-kelek a városban. Az én európai szememnek sok minden más, sok az érdekesség, de tény, hogy rengeteg lehetőség úszik el mellettem is, hiszen legtöbbször csak az agyammal fotózok, csak azzal iszom magamba az információkat.
De természetesen többször eszembe jut, hogy te is, illetve az én otthoni fényképalbumom is csak úgy láthatjátok azt, amit én látok, ha megörökítem a pillanatokat. Ezért hát néha „megszakítom” majd ezt a blogot egy-egy ilyen bejegyzéssel, ahol leginkább az általam készült fotókból nyújtok át egy-egy meglehetősen széles skálán mozgó adagot.
A választás hatalma
Tény, hogy európai szemmel még mindig képesek lenyűgözni az égbe szökő felhőkarcolók, és a buszon vagy villamoson ülve többször is a körülöttem lévő emberek arcát vizsgálgatom (ahogy az utcán is), mikor látom a CN Tower hatalmas betoncsíkját (ami együgyű eleganciával csiklandozza az eget), és hiába igyekszem felfedezni rajtuk azt, ami bennem folyamatosan pezseg: öregem, ez itt a CN Tower, és ez nem semmi!
Nekik semmi.
Emlékszem, Budapesten rengeteget sétáltunk a feleségemmel és folyamatosan fényképeztük a város szépségeit. Mert millió szépsége van annak a városnak, hidd el, amit az emberek észre sem vesznek! És mikor megálltunk a járdán, és próbáltuk a legjobb szöget megtalálni egy-egy jó fotóhoz, többen azt lesték, mit fényképezünk. És meglepődtek: jé, van ott valami – valami szép, valami megörökítendő!
Így érzem magam Torontóban is. Az itt élő embereknek nincsen „európai szemük”, de talán már szemük sincsen (pont, mint Budapesten a járókelőknek), mert nem látni bennük/rajtuk azt, hogy igenis büszkék, boldogok, amiért (valamiért) ezt a várost választották, és itt lehetnek. Csak úgy vannak. Bele a világba. Bele ebbe a városba.
Élnek. Szürkén.
Bár talán meg lehetne érteni őket, de nem csak a CN Tower-ről van itt szó, vagy a belváros szép tornyairól, a zsúfolt utcákról. Ha a külvárosban, vagy egy külsőbb részen megállok fotózni ezt-azt, sokszor körbenézek, és vigyorogva állapítom meg, hogy a mellettem lévő kocsikból kissé megrökönyödve néznek: „ez meg mit fényképez?” – és ettől máris hazai érzésem van.
Most tehát olyan fotók következnek, melyeket direkt ehhez a bejegyzésemhez válogattam ki. Úgy döntöttem, kissé megkeverem azt a rengeteg fotót, amit mutatni szeretnék neked, és csupasz összevisszaságban, kisebb magyarázókkal, feliratokkal ellátva őket szépen berakom ezen kissé semmitmondó pár sor mögé.
Hadd szóljon!
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
Belvárosi toronyházak építés közben. Nem sietik el az építkezéseket, lassan haladnak, mintha a terveket többször is meglesnék, és mintha semmit sem szeretnének elrontani. Ez legalább kissé értékelhető.
Ezek az előzőektől nem messze állnak – már készen. Eléggé ronda „kockaházak”.
Ezt az épületet ezen furcsa, érdekes külseje miatt fotóztam le – egyébként nem volt feltűnő, beleveszett a „tömegbe”, a többi ház közé.
Lakóház a belvárosban – kellemes lehet a felsőbb szinteken lakni, élni a „város fölött”. Köbö 30 emeletes épület lehet, úgyhogy egész az Ontario-tóig el lehet látni, és a másik irányba talán a városhatárig is.
Megtetszett, hogy milyen játékot játszanak a fények.
Itt is a délutáni lemenő nap rajzolt érdekes csillogást a házfalra.
Tökéletesen nyírt, szemet gyönyörködtető (egyszerű) pázsit egy átvezető, de főbb út mellett. Érdekessége az itteni pázsitoknak, hogy sűrűbben kell őket nyírni, mint otthon, mert a levegő, a páratartalom teljesen más (erősebb), így gyorsabban nő a fű. Rengeteg embert látni, akik egész álló nap ezzel foglalkoznak. Nyírnak és nyírnak – minden bizonnyal unalmas, de jól fizető meló, mert egész családok vannak erre „ráállva”.
Ez még kora tavaszi fotó egy központi parkban, ahol hiányzanak a levelek, a zöld. Amikor a képet készítettem, remek idő volt, és azt lehetett látni, hogy (ellentétben az előző hetekben tapasztalt látvánnyal) tömegek lepik el a parkokat, hogy sétáljanak, kerékpározzanak, görkorcsolyázzanak, vagy csak ücsörögjenek.
Rengeteg ilyen egyszintes üzletsor létezik, és rengeteg magasház áll mögöttük.
A hírhedt torontói tűzvész (egy halálos áldozat volt) egy belvárosi házfalon megfestve. A férfi, aki meghalt, hivatalosan nem a tűzvész közvetlen áldozata, mert a romeltakarítás közben történt vele ez a sajnálatos tragédia. A robbantáshoz használt egyik gyutacs nem akart „beindulni”, mire ő gyorsan odament ellenőrizni – és ekkor következett be a robbanás.
Mikor szemmel láthatóan elfogyott a cement, és a munkások is eltűntek. Ami a kép érdekessége, hogy még most is, közel egy hónappal a készítése után is ez a helyzet ezen a szakaszon, holott a torontói járdaépítők általában rendesen belehúznak, és hamar elkészítik a felületeket.
Ez a highway szeli ketté a várost nagyjából Észak-déli irányban – és mindig tömve van. Háttérben láthatod, hogy közeleg az eső, a vihar. Azért érdekes dolog látni ezeket a 4+4+4+4 sávos utakat a folyamatos leállósávokkal. Hihetetlen befogadóképesség, és mégis hihetetlen dugók, tényleg nap mint nap!
Szépen, „szellősen” épített lakóházak (igazi, amerikai stílusú tetőterekkel). Ami kicsit fura, hogy az egyik épülő ház tetején az üvegburok már be van törve. Érdekes. Pedig nem 10-20 éves házak ezek.
Egyszerű bevásárló utca, és két sarokkal odébb már egy „városközpont” (metróállomás).
Templomtorony, mögötte a Four Seasons szálloda.
Felhőkarcolók (csak úgy, mert kedvelem őket).
Az a tipikus amerikai tűzlépcső – a helyszín akár Brooklyn is lehetne, ugyebár (szag nem volt). Ritka egyébként az ilyen jól látható, nem a hátsó udvarban elrejtett tűzlépcső, de tapasztalatom szerint minden régebbi (talán téglaházban) létezik.
Újabb épület, ami a formája miatt fogott meg – tetszetős ez az építési stílus. Nem olyan kocka, egyhangú, mint a házak többsége.
Családi ház épül – Magyarországon ez maximum nyaraló lenne. Ez nem OSB, hanem préselt fa, melyet két rétegben állítanak fel, és közé szigetelőanyagot raknak, amibe aztán a mókuspapa az egész családját szívesen költözteti – és így mindenki jól járt.
Az Ontario-tó télen – azok ott keményen jégcsapok (és a víz is pokoli hideg volt).
HOZZÁSZÓLÁSOK