Újabb álom
Nem kertelhetünk: bizony ez is része az amerikai (esetünkben: kanadai)(még jobban sarkosítva: torontói) álomnak, hogy a kolbászból lévő kerítések, a kacsalábon forgó, olcsón megvásárolható házak és a hihetetlen műszaki cuccok mellett mindenkinek van gépkocsija. Sok embernek nem is egy, hanem rögtön több.
Kettő. Három. Négy.
Toronto egy olyan város, ahol ha nincsen gépkocsid, akkor furcsán néznek rád. Na, de öcsém, hát hogyan közlekedsz autó nélkül? Sajnálom, hogy nekem, a viszonylag új torontói lakosnak kell néha figyelmeztetnem a több tíz éve itt lakó embereket arra, hogy városuk rendelkezik a világ egyik legjobb tömegközlekedési hálózatával (TTC, ugyebár), és ha még nem is közvetlenül benn a sűrűjében laknak, akkor is vannak „külvárosi buszok” és persze vonatok. Sokan elcsodálkoznak ezen, mások felvetik, hogy hallottak már buszokról meg metróról, de még életükben nem ültek ezeken a járműveken.
A legtöbb, amit pölö egy ide menekült magyartól hallhatsz, az a következő: amikor ő megjött, rögtön vásárolt magának egy gépkocsit (lett légyen az nagyon szakadt és öreg), és azóta még nem szállt ki belőle…
Történelmi léptekkel
Mikor régebben amerikai filmeket nézegettél, a legfeltűnőbb (főként egy srác számára) az volt, hogy hatalmas orrú, hihetetlen méretű kocsikkal üldözték egymást az emberek. A második, amit észrevettél a filmekben: sosem zárták be az ajtókat, mikor leparkoltak valahol, csak úgy mentek a dolgukra, még az ablakot sem tekerték fel.
Mondok valamit: ez igaz. Még ma is.
A történelem mindent felemésztő kereke persze őröl, folyamatosan haladunk előre, és ezeket a változásokat már bőven nyomon lehet követni a mai világban. Lassanként eltűntek a hatalmas, sokszor tényleg tank méretű, egyébiránt „benzintemetőnek” nevezett amerikai autók, helyükbe a japánoktól és európaiaktól ellesett technikákat ötvözve megjelentek az új amerikai kocsik. Ezek már-már megkülönböztethetetlenek a világ többi gépkocsijától – külalakra szinte azonosak.
Most, hogy az ember azt veszi észre, hogy szinte semmiben sem „amerikaiasabb” egy amerikai autó, rájön, hogy régen mennyire különbözött ez a világ a többitől. Talán nem véletlenül. Mert az égre törő házak, a végtelenbe szökő kertvárosi panorámák és a roppant méretű autók mind-mind egy álmot képviseltettek, melynek egyes tagjai ma már ellaposodtak és teljesen megszűntek.
Történelmi léptek ezek, ahogy látod a régen készült gépkocsikat és látod a maiakat. Egész életek rohannak el melletted. Egyre kevesebbet láthatsz már azokból a hosszú orrú, sokszor nagyon négyszögletes, de bombaerős és többségében egész jó állapotban megmaradt amerikai autókból, mert már csak az idősebb emberek vezetik őket. Vezetik… de hogyan!
Az ilyen senkinek sem kellő, matuzsálem autókat nem lopják, nem nyúlnak hozzá. Az öreg bácsi megérkezik a parkolóba, leállítja a kocsit a buszmegállótól három méterre, kiszáll és bandukol elfele – miközben talán még a kulcsot is benne hagyta, az ajtót nem zárta, az ablak le van tekerve és kellemes zene szól. Őrület? Az.
A történelem, az idő elrobogott ezen autócsodák mellett – lassan már egyetlen egy ilyen kocsit sem láthatsz majd. Helyüket a modern négykerekűek vették át.
Dugó, autópályák, közutak
Ha sok a gépkocsi, akkor ott általában dugó keletkezik. Ez Torontóban sincsen másként – reggel a főbb utak eléggé zsúfoltak, és az autópályákon kissé döcögős a közlekedés (kivéve a 407-est, mert azon fizetni kell, kevesen is használják). De valamiért mégis haladunk. Igen, áll a kocsisor a közlekedési lámpák miatt 2 percet, vagy talán 4 percet is, de aztán eléri a lámpát, és már megy is tovább.
Amiért elég nehezen tudnak valódi dugók kialakulni, az az úthálózat miatt van. Nagyon ritka a sima 1x1 sávos úttest. A legtöbb „mellékutca” is 2x2 sávos, a főbb utak 3x3 sávosak, külön sáv a buszoknak, amit használhatnak a többen utazók is. (Ez egyébként egy nagyon jó szabály, melyet pár autópályán is bevezettek, miszerint van egy „gyorsabb sáv”, amelyen csak akkor száguldozik a sofőr, ha minimum még kettő ember ül mellette. Így aki egyedül jár a kocsijával, az dugózik, miközben a naccsalád szépen halad hazafelé a munkából…)(Most pikírt voltam, elnézést.)
A torontói emberek úgy vezetik a kocsijukat, hogy tisztában vannak vele: mindenki más előnyt élvez velük szemben a közlekedésben. Így aztán nyugodtan léphetsz le a járdáról, mert mindenki meg fog állni neked (természetesen csak akkor, ha erre szabad jelzésed van)(és azért nem árt az óvatosság!), láthatod, ahogy a 3x3 sávos utakon átballagó lúdcsalád miatt komoly, akár több kilométeres kocsisor/dugó alakul ki (nekik van „elsőbbségük”), és ha bármiféle rövid félreértés adódna, általában mindenki udvariaskodik. Sokszor túlságosan is.
Az autókhoz hozzájárul a vezetési technika. A vezetési technikához pedig az életszemlélet – és bár nem óhajtok nagyon belemászni ebbe, de érdemes megemlíteni, hogy az országban uralkodó érdekes agymosásnak köszönhetően már szemmel láthatóan kiveszett valami kis tettvágy, élni akarás, gondolkodási képesség, „jövőbelátás” az emberekből – annyira szabályok és elvárások szerint élnek, hogy az néha aggasztó. És ezt komolyan fel lehet fedezni a vezetési stílusokban is.
Visszatérve a kocsikhoz.
Az itt látható négykerekűek javarésze természetesen amerikai (sokszor Kanadában összeszerelt) autó: Dodge, Ford, Chrysler, ám ezek mellett ott vannak a japánok és koreaiak is (most nem márkázunk feleslegesen, tudod, melyik gyárak termékei), aztán az európai gyárak a Volvókkal és Mercikkel, meg a többivel.
Amíg Európában az a „kunszt”, hogy amerikai autód van (drága hozzá az alkatrész, blabla), addig itt az európai autó a nagy dolog. Vagyis… érdekes, de néha azt venni észre, nem is olyan nagy dolog. Tizenéves suhancok gyakorlatoznak BMW-kel, Audikkal, mintha ez olyan természetes lenne – miközben komoly, meglett, a pénzükért keményen dolgozó középkorúak éppen csak megengedhetik maguknak a lízingelt koreait vagy japánt.
Érdekességek
Ritka a leharcolt, „szétkergetett”, rozsdás autó. Sokkal, de sokkal kevesebbet láthatsz ezekből, mint Budapest (Magyarország) utcáin. Talán a jóléti társadalom miatt van ez, talán azért, mert a szabályok nem adnak kibúvót egy-egy rosszabb kinézetű autó forgalomba állására, mindenesetre a közlekedésben részt vevő gépkocsik javarészt csillognak-villognak, mutatván, hogy csak pár évesek (legalábbis a városban)(hogy az ország más vidékein mi a helyzet, nem tudom).
Hihetetlen, de itt akkora terepjárók készülnek (Dodge, Ford), hogy a testes Humvee mellettük csak valami ócska kis matchboxnak látszó tárgy. Az a Humvee, ami egyébként kétszer akkora, mint egy átlagos gépkocsi! Néhány terepjárónak olyan magasan van az orra, hogy ha szembeállsz vele, éppen csak átlátsz a motorháztető felett. Nem érdemes megpróbálni, milyen az, ha egy ilyen gázol el…
Az autópályákon általában 100 km/h a maximális utazási sebesség. Érdekes, ha azt nézzük, hogy néha a végtelenbe tűnő, unalmas, egyenes, egyhangú pályákkal találkozhat az emberfia, ahol aztán „lehet neki nyomni”. Lehetne. Hm… Sokan meg is teszik (beszélgettem pár emberrel erről.)
Legyenek boldog napjaid, visszavárlak olvasni:
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
A jó, öreg „New York-i taxi” – esetünkben pihengetve, az étterem előtt kiállítva.
Egyre kevesebb „kocka” autót látni a múltból.
Remélhetőleg ez a fajta terepjáró nem az a városi kivitelezésben készült „nyominger”, hanem valóban kész működni a terepen. A név kötelez, nemde?
Egyszerűen csodálatos (pedig nem vagyok autórajongó) – a masszív tetős változata is szemet gyönyörködtető.
Ritka olasz jármű a Beaches környékéről.
Ne állj az útjába! Tényleg.
Általában már csak idősebb, echte kanadai emberkék vezetnek ilyen ősrégi, de megbízhatóan működő (és megbízhatóan benzinfaló) gépkocsikat.
Mikor kiugrik belőle a huszonéves csíra és látod rajta, hogy nem aputól kapta a kulcsot, azért valami mocorogni kezd a „sárga” feliratú részedben ott a tested rejtett zugában.
Sok hasonló sportkocsi mocorog az utcákon. (Sok csíra vagy sok gazdag szülő lenne?)
Az ilyen típusokból Torontóban nem csak üzletemberek, hanem meglett fekete családok is ki szoktak szállni (bár ez utóbbiaknál eléggé leharcoltnak tűnik a járgány), vagyis nem igazán státuszszimbólum a márka.
Az európai kocsi drága – hát még a régebben készült európai márkák! De van, aki megengedheti magának, hogy ilyen gépet tartson fenn.
HOZZÁSZÓLÁSOK