Yorki csillagok
Minden bizonnyal úgy kezdődött a történet, hogy a kis Iluska Vicuska Jennifer és Gergő Benjamin az Ontario-tó hűs vizében fürdőztek, mikor megérkeztek az első amerikai katonák a környékre. A fürdőzésből menekülés, a menekülésből több évre terjedő kaland született – és a végén pár bátor legény megvédte a híres Fort York erődjét a rátámadó amerikai katonákkal szemben.
Így lehetett?
Nem egészen.
Az erődöt az angol és kanadai csapatok azért építették a tó partjára, hogy védje Kanada egész keleti, illetve északkeleti részét. Ez volt a lehető legtávolabbi hely a tavon keresztül az Egyesült Államoktól, ráadásul természetes kikötőként funkcionált – mellette északra és délre lápos, mocsaras volt az Ontario-tó partja, arrafelé egy támadó alakulat nem tudott volna partra szállni. 1793-ban tehát megépült ez a híres erőd, és az alkormányzó olyan büszke volt a műre, hogy Toronto városát el is nevezte York-nak. Nosza.
Az 1813-as nagy angol-amerikai összecsapásokban, mikor hasonlóan nyelven beszélő, talán kicsit hasonlóan evő, ivó, harcoló és gondolkodó (de koránt sem hasonlóan képzett) katonák csaptak össze az északi területekért, az erőd derekasan helytállt – bár a gyáva brit csapatok egy időre magára hagyták, mikor a túlerőben lévő amerikaiak megérkeztek. Aztán az angol egységek mégis vissza tudták foglalni – és egészen 1930-ig valódi katonai erődként funkcionált, főképp a kanadai milícia számára. Később, mikor kitört a második világháború, még „hadra fogták”, de ma már csak emlékmű.
Egy csodálatos emlékhely.
Eredeti
Itt minden eredeti. Talán még a jegyszedő bácsi is (aki inkább indiánnak néz ki). Az erőd annak idején (eredetileg) a tó partján feküdt, de idővel a „civilizáció” elkezdte meghódítani a végtelenbe nyúló vizet, és mára (2011-re) már legalább 550 méterrel van beljebb a szárazföldön. És bár még az utolsó szeg is anno az 1800-as évekből van, de az erőd körül tomboló nagyváros… - nos, az egyszerűen leírhatatlan!
Északról több vágánnyal bíró vasúti sínpárok szegélyezik a helyet, délről ott fut a roppant nagy betontömbökön magasan elnyúló, többsávos autópálya, miközben keletről maga a nagyváros a látvány a maga félelmetesen eget csiklandozó felhőkarcolóival, nyugatról pedig az újonnan épülő, szintén égre nyújtózkodó bérházak. Beton, üveg, acél, villamosok, kocsik, tömegek… Az egész olyan, mint valami időutazás. És meg fogsz lepődni: miután elhagyod a város nyüzsgését, belépsz ebbe a kis „völgybe”, ahol Fort York fekszik, mintha valóban visszamennél az időben! Nyugalom lesz, csend és béke – csak a madarak dalolnak, fényesen ragyog fölötted a nap, és mindössze ez a modern panoráma figyelmeztet, hogy a képzeleted játszik veled.
Ez nem az a hely, ahol munkájuk lett volna a régészeknek. Ez a hely egy folyamatos történelem természetes múltja – nem kellett feltárni, rekonstruálni. Mindössze óvni kell. És az nagyon megy ennek a hazafias nemzetnek.
A kanadai emberek rettenetes mellszélességgel állnak ki „kanadaiságuk” mellett. Büszkék arra, honnan érkeztek (hol kezdődött a történelmük)(vér, háború nélkül nyerték el függetlenségüket a Nagy, Szálfaegyenes Karót Nyelt Angol Birodalomtól), hogyan építették fel országukat, hogyan voltak képesek nemet mondani az Egyesült Államok „invitálásának” az Unióba, és miféle sikereik vannak manapság a politikában, gazdaságban.
Hazafiasságuk, hazaszeretetük ebben is megnyilvánul, mikor egy ilyen viszonylag régi, de eredeti állapotában megmaradt erődöt ilyen hihetetlen átéléssel őriznek, tartanak karban, és szeretnek.
Sokszínűség
Ha belegondolunk, végülis nem egy nagy szám: nyolc átlagos méretű épületet körbevesz valami természetesnek látszó dombegyüttes, melybe időnként egy-egy „lyukat” vájtak a tervezők, és ide állították fel a rettenetes, félelmetes ágyúkat. Négy ilyen vaskos ágyú állt rendelkezésre a csúnya amerikai imperialisták ellenség megfékezésére, és mind sikerrel vizsgázott. Az ágyúkat hatalmas farönkök védik, melyek amolyan mesterséges odút alkotnak körülöttük – elég nagy lehetett néha a visszhang, mikor el-elsütötték a szerkezeteket.
Belépéskor a rettegett civilizációs betegség, a csecsebecse, porforgó, felesleges kacat vásárlására ösztönöznek. Ott, ahol a jegyet lehet megvásárolni, akkora méretű „kanadai történelem” ömlik az emberre, hogy könnybe lábadt szemekkel akár egy marék szajrét is a pénztárhoz visz, könyörgő tekintettel nézve a kasszásra, hátha felszámol némi extra adót is, ha már turisták vagyunk. Noha a kacatok jelentős részének vásárlásával az indiánokat segíted (hiszen ők készítették), azért egy kis rövid felvillanásra érdemes használnod a fejedet: valóban szükséged van egy olyan nyakékre, melynek a fele nem is titkoltan műanyag medvefog, a másik fele száz százalékos nejlon (bőrnek álcázva), és rasszista (ez esetben pozitív megítélésben) előjátékkal figyelmeztetnek, hogy ha most képes vagy kiadni ezért a szarért legalább húsz dollárt, akkor nem halnak éhen odafönn Északon? Nem mondom: a feliratok hatásosak, mert legalább öt-hat ember szorgoskodott, tolongott abban a kis helységben, mikor ott jártam, hogy valamit vásárolhasson.
Az erőd udvara lenyűgöző panoráma a háttérben feszesen épülő várossal. Innen láthatod persze a Tornyot, a felhőkarcolókat, az újonnan épülő tömböket – miközben ez a halálos nyugalom, ezek a réges-régi épületek, a zöld fű, a kék ég mind-mind egy szempillantás alatt marnak beléd. Nem is lehet másképpen elmondani: felháborítóan kettős érzés lesz rajtad úrrá. Az udvaron várakozva, miközben az idegenvezetők elmesélik, hogyan keletkezett az erőd, kik védték, milyen csaták is zajlottak errefelé, egyszerűen beszippant a környék felfoghatatlan bája.
Sokszínűség. Talán ez lehet a legjobb szó erre. A kékes-fehér fénnyel tükröződő új toronyházak az Ontario-tó partján, előttük a magasban elnyúló, mattszürke, roppant betontömbökön nyugvó autópálya, amott a kheki színbe öltöztetett, tisztára amerikai nagyváros, a barna bérházak, és a zöld fűtenger, a fehérre festett erődépületek.
Ahogy manapság is Kanadában, úgy régen sem építkeztek kőből. Valamiért errefelé a fát jobban kedvelik (tudom, első „kifogás” az olcsósága és nagy teherbírása lenne), így az erődben felesleges is bármit keresni, ami valódi kőből lenne. Vagy tévedek? Szerencsére a lőporraktár, hogy azért tartósabb legyen, akkora tömbökből épült, hogy látván a falát egy kis európai nosztalgia ragad majd magával. Mintha várfal lenne – vaskos, dohos, elmozdíthatatlan.
Az épületek roppant nagy, roppant vastag, az időnek örökkön-örökké ellenálló fából épültek. Itt, ezekben az épületekben akkor gyűlt össze a sereg, ha az ellenség már be tudott törni az ágyúkon és dombokon, lovakat riogató, kihegyezett szálfákon keresztül az udvarra. Azt merem állítani, hogy meglátszik a két kontinens közötti hihetetlen különbség a tűzerő és elszántság tekintetében – azért kíváncsi lettem volna, hogy egy Eger várát ostromló török sereg hány perc alatt rombolja porig ezt az erődöt… Lehet, a rosszindulat beszél belőlem, de pár ágyúval, pontos tervekkel és elképzelésekkel egy-egy ilyen „fakalyibát” azért délutánra már fel lehet darabolni gyújtósnak.
Ezek a központi épületek (kettő van belőlük) kétemeletesek, és attól különlegesek, hogy nincs rajtuk ablak. Naná. Viszont minden oldalon szinte saroktól sarokig húzódnak a lőrések, melyeket okosan úgy ácsoltak össze, hogy lefelé lőhessen a bátor védekező. Így tehát csak akkor lehetett ezeken keresztül ölni, ha az ellenség már ott tombolt a kapukban. Hm. Érdekes.
Találsz még egyéb épületeket is az erődön belül – kantint, vizeldét (de szépen írtam le!), a fejesek szobáit és irodáit. Végülis egy roppant nagy udvaron van szétszórva ez a pár épület. És ennyi. A yorki erőd nem sok mindent tud elmesélni, nem egy akkora látvány, de mégis maradandó élmény lehet, ha Torontóban jársz – mert ritka az ilyen múltból tökéletesen átemelt, kézzel fogható, már-már hihető történelem, mint ez. És tényleg érdekes kontrasztot nyújt a környéket magába záró, folyamatosan épülő várossal.
Folyamatos a turistaözön, ráadásul szabadon sétálgathatsz, nem vagy kötve betegesen totyogó csoportokhoz, akik úgy csüngenek az idegenvezető nyakán, mint valami jóllakott napközisek. És mégis! Nem látsz koszt, eldobott szemetet, falfirkákat, rongálást… Gyerekek ugrálnak a padsorok között, ahol száz-kétszáz évvel ezelőtt meglett férfiak, katonák étkeztek, és azt játsszák a kis, törékeny játékpuskáikkal, hogy az amerikaiak betörtek ide, és meg kell védeni az erődöt. De ez a pillanat csak erről szól. A feledhetetlen szórakozásról, melyet gondos szülők terelgetnek, óvnak. A látvány feléd bólogat majd: igen, ha így vigyáznak rá, Fort York (bár akkor már felhőkarcolók közé szorítva, de) itt fog állni még száz, kétszáz, ötszáz év múlva is, megemlékezvén a kanadai történelem egyik kis szeletéről.
Csak bíztatni tudlak, hogy ha ebben a városban jársz, szánj időt (pár órát, fél napot) erre a helyre! Meg fogod látni, hogy jó döntés volt!
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
Az 1813-as csata emléktáblája.
Eredeti erődkapu. Valamiért Kanadában még a fákon is nehezebben fog az idő – bár a vaspánton meg-meglátszik az a bizonyos „vasfog”.
Fort York makettje. Pár épület már nincs meg, mert elpusztult a harcokban.
Az erődnek nem volt mesterséges kő védőfala, csak a feltornyozott dombok és egymáshoz ácsolt, vaskos farönkök vették körül – a dombokból pedig ezek a karók álltak ki a támadó lovak ellen.
A katonák lakó- és étkezőhelye (háttérben a lőrésekkel).
Azt mesélik, itt minden eredeti – na, de az a bal oldali összecsukható ágy…
Ágyú, tömeg, Torony, építkezések – a modern, terjeszkedő (mindent felfaló) Toronto.
A helyőrség egyenruhái.
A kút. Ma is működik.
Egyedül a lőszerraktár épült kőből.
A felhőkarcolók kezdik maguk közé nyelni ezt a történelmi helyet.
Welcome. (Néha jómagam is felbukkanok.)
Vaskos, fából épült erődépület, emeletén kardokkal és egyenruhákkal.
Puskák, szuronyok.
Áttekintő kép az udvarról.
A „lófogók” és a dombok, melyek mögött az épületek foglalnak helyet.
HOZZÁSZÓLÁSOK