Vállalható válság
Igen, még a nagy és erős Kanadában is válság van, a pénz időnként csak arra jó, hogy kitöröld vele (a pénztárcádat)(aztán már csak apród marad) – bár hozzá kell tennünk, hogy a kanadai és az amerikai dollár évtizedek óta nem látott „helycserélés-támadásban” vett/vesz részt, aminek itt Torontóban (és Ontario állam déli részén) nagyon örülnek. Mivel a kanadai dollár erősebb, mint az amerikai, érdemes lett átjárni oda tankolni, vásárolni, enni és inni.
Remek.
Valamiért a világon átnyargaló gazdasági válságot itt az emberek úgy érzik meg, ahogy te sosem fogod: egy esztendő alatt a benzin ára 30-40 százalékkal ment feljebb (őrület!), a tej és kenyér is kimagasló ugrást művelt, miközben olcsóbb lett a sajt meg a kóla. Mi a fene ütött a gazdaságba? Kik alkotják meg az árakat? Mi ez? Hogyan és mennyiért vásárolhatsz Torontóban, ebben az azért mégsem annyira vészes, már-már vállalható válságban?
Megmondom.
Centek
Az elején szögezzünk le valamit. Tényleg sok dolog 20-30-40 százalékkal lett drágább, mint egy évvel ezelőtt volt, ámde ez a „drágulás” sokszor csak centekben mérhető. Még egyszer, kizárólag az érthetőbb fogalmazás kedvéért: itt az egy órás minimál munkabér 10 dollár és 25 cent, vagyis ha a benzin ára 1 dollár/literről feltornázza magát 1 dollár és negyven cent/literre, az valóban 40 százalékos áremelkedés – azonban ne hülyéskedjünk már!
Mégis.
(Igen, tudom: Magyarországon a benzin literje lassan több mint az egy órás átlagkereset, és ezt mondogatom én itt Torontóban: majd ha 10 dollár lesz egy liter benzin, akkor lehet panaszkodni a sanyarú, elnyomott sorsokról.)
Az étkezéssel, élelmiszerekkel és boltokkal pár régebbi cikkemben foglalkoztam már, de most is megteszem, hiszen valóban itt az áremelkedések kora, és érdemesnek tartottam elmesélni, mi és hogyan történt ezen a téren Torontóban. Rendhagyó cikk lesz ez a mostani, mert inkább a képek mellé írok, ott mesélek kisebb-nagyobb történeteket.
Előszó gyanánt azért szögezzük le (még egyszer)(és még egyszer): itt a centeknek súlya van, mert pár centnyi különbségnél (jó, most 10-20-50-60 centről beszélünk) a vásárlás végén dollárok, a dolláros különbségek végén pedig akár tíz meg tíz dollárok is a zsebedben maradhatnak. Persze, ugyanúgy, mint minden normális országban, itt is érdemes szórólapokból tájékozódnod, hogy hol olcsóbbak az élelmiszerek, de az is egy megoldás (ha időd engedi), hogy minden nap másik bolthálózat üzletébe látogatsz el, és ott veszed meg, amire szükséged van. Hidd el: nagyon sok pénzt lehet így megspórolni!
Főként Torontóban, ahol minden sarkon áll egy-egy bolt, és minden nagyobb (főbb) útkeresztben találsz egy „bevásárlóközpontot”.
Az olcsó étellel együtt elég sok centet találhatsz a földön is, mert az emberek itt nem értékelik a pénzt, a dollárcentet – sokszor csak egycenteseket vehetsz fel a földről, de előfordul öt és persze tízcentes is (majdnem ugyanúgy néznek ki), illetve 25 centes, no meg: az egydolláros! Érdemes tehát lehajtott fejjel kullogni kicsit a parkolón keresztül, mert hogy is van a mondás? Sok kicsi…
A rácsodálkozás szabadsága
Mikor beszélgetek emberekkel és szóba kerül az étkezés, bizony sokan elmondják, hogy nemigen marad pénzük hónap végére, mert nagyon megdrágult az élelem. Wow! Nagyon megdrágult? Nem hinném. Igen, sok dolog 20-30-40 százalékkal drágább, mint egy évvel korábban, ámde a boltok sem hülyék: tudják, hogy nem fogod megvásárolni. Mit tehetnek? Olyan hihetetlen akciósorozatok és leárazások vannak, hogy csak kapkodod a fejedet és nem győzöl vigyorogni!
Sokan rácsodálkoznak, mikor azt mondom, hogy oké, tavaly kijött a havi étkezésem olyan 240 dollárból, most meg 270-280 is kell hozzá… Micsoda? Ha látnád. Azok az arcok, barátom! Ők tavaly (most fejenkénti havi étkezésről beszélünk) nem tudták 500 alatt tartani az étkezést, de mióta drágultak a dolgok, elszaladt a paci 700 dollár irányába.
Hát igen.
Az a reggeli kávé a fánkkal. Az a napközben megivott kávéhegy a fánkokkal. A röhej, hogy ott vásárolsz csak, ahol minőséget sejtesz – és miközben 60-70 centtel vagy akár egy dollárral több pénzt adsz ki a vajért, a kenyérért, a tejért vagy ugyanazért a felvágottért, fagyasztott cuccért, mint én az olcsó boltban, miért is sajnáljalak?
Emlékszem, a képembe kaptam, mikor közöltem, hogy én a No Frills-láncolat üzleteiben veszem az élelmiszert, hogy ők (azok, akikkel beszélgettem) soha, de soha nem vásárolnának onnan még egy elejtett gyufásdobozt sem. Mert annyira megalázó, annyira rossz, kellemetlen ott lenni a sok tróger és olcsójános között. Erre egyszer (mivel éppen leárazva adtak valamit) ellátogattam egy drágább, minőségibb hálózat üzletébe. És tudod, mit látok? Áll előttem anyuka meg a kicsi lánya és mellettük tele van a bevásárlókocsi azzal a tojással, vajjal, pékáruval és egyéb vackokkal, amit én sokszor egy-egy dollárral olcsóbban megveszek az „én boltomban”.
Miről beszélünk?
Spórolni (és élelmesnek lenni) tudni kell.
Na, alább jönnek a kissé személyesebb, bár (remélem) hasznos információk.
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
A „híres” egydolláros chips, ami később (a válság hatására) 1.25-re emelkedett. Hidd el: sokféle ilyen egyszerű, de majdnem tápláló (és nem igazán hizlaló) rágcsát kipróbáltam, mire végül ez mellett döntöttem. A Dollarama bolthálózatban kapod meg, nagyon jól jön, mikor nincs kedved sem vajas kenyérhez, sem májkrémes kenyérhez – egy-egy pohár vízzel csodákra képes!
A másik „híresség”, az Oreo Keksz. Valamiért Magyarország kimaradt ebből a szórásból (bár azért találtam az angolok boltjában, illetve néhányan írnak róla, hogyan kell házilag elkészíteni). Egy távol-keleten „játszódó” blogban olvastam először erről a süteményről, és nem értettem, a srác, aki valahová Thaiföldre keveredett, miért olyan boldog, amiért talált Oreót a boltban… Most már értem. Finom. Ha Torontóban (vagy a kontinens északi részén) jársz, mindenképp próbáld ki!
Az ára viszont horribilis – a válság hatására közel másfél dollárral emelkedett az ára, majdnem 40 százalékkal. Azonban van egy „kiskapu” a történetben, mert ha élelmes vagy, meg tudod venni a cuccost két dollár alatti áron. Hol a Shoppers-ban, hol a No Frills-ben, hol a Walmart-ban adják olcsóbban – csak menned kell utána, és mégsem 4.29-ért veszed (ennyi a mostani ára).
A junk food, az egyik kedvencem, bármilyen hülyén is hangzik. Egyszerű az elkészítése, gyors és még finom is. Toronto tele van rosszabbnál rosszabb csomagolt élelmiszerekkel – végig kell járni a szamárlétrát, tapasztalni, kóstolgatni kell, mire rájössz, hogy melyik a „minőség”.
Nos, ennek is az egekben van az ára (négy és fél dollár egy ilyen doboz), viszont ezt is szeretik hétről hétre más és más üzletláncok leértékelni, olcsóbban adni. Általában 2 dolláros áron hozzá lehet jutni – ami azért nem mindegy!
Sokan megütközve néznek, mikor kijelentem, hogy kedvelem ezt a fajta ételt. Pár perc alatt kész a mikróban, főzöl hozzá rizst vagy krumplit (ez hosszasabb kicsit), aztán rendesen belaksz ezzel az étellel. „Szemét kaja”, ez tény, de tele van zöldséggel, hússal, sokszor tésztával, máskor csak rizzsel. Szerintem (ha olcsón veszed) megéri.
Ennek a rizsnek külön története van. A Tone Tai Szupermarketben vásároltam, mikor kettő ilyen zacskót adtak 7 dollárért – a hülyének is megérte, hát még nekem! A szupermarket persze tele van ázsiai népekkel, csak időnként látsz közöttük fehér embert (esetleg feketét, barnát), így érdekesen nézhettem ki, amint törtem a pénztár felé a zsákmánnyal, vigyorral arcomon. Naná. Ennyi rizst ennyi pénzért… soha sem veszel.
Otthon derült csak ki (mert miért olvasgatnál egy ilyen ázsiai élelmiszerbarlangban), hogy ez nem egyszerű rizs – ezt a főzés előtt 10 órán át vízben kell áztatni! Micsoda? Az első áztatást követő főzés alatt aztán arra is rájöttem, hogy pár perc alatt tejberizs lesz a cuccból, vagyis valamit egy kicsit félreírtak a zacskón, nem kell ezt áztatni. Meg is próbáltam pár nap múlva, hogy „csak úgy” meztelenül vízbe rakom és főzöm (rajtam volt ruha) – és tudod, mit? Miközben egy átlagos, más (és drágább) rizsnek azért olyan 20-30 perc is kell, mire megpuhul és ehető lesz, ennek talán ha negyed óra kell. Ennyi. Puha, mint a vaj, nem kell áztatni, nem kell foglalkozni vele: só és víz, egy kis főzés, aztán lehet enni.
Na, ez már egy olyan árkategória, amire csak vágyakozva néz a magamfajta (két dollár felett van az ára), de nem volt más lehetőség, én pedig gyorsan akartam krumplipürét készíteni. Meg kell mondjam, hogy előtte próbálkoztam már a No Frills-hálózat olcsó püréjével, de ha ettél már nagyon rosszat, akkor sejtheted, miért nem vettem újra azt.
Tehát belevágtam, azt mondtam, hogy egyszer élünk, és levettem a polcról. Na, így kell idekinn Torontóban vásárolni: amint levettem, jött egy tag, hogy megtenném-e, hogy neki is adok egyet, mert ennél finomabb valamit még életében nem evett. Kérdem (mert nem értettem): ezt erre a dobozra érti? Naná, jött a válasz, ez a világ legfinomabb püréje – észre sem veszed, hogy előre felszabdalt krumpliból van.
Otthon persze rögtön nekiestem és kipróbáltam. Ha még ettél finom pürét! És ráadásul alig kell a tejbe/vízbe önteni belőle, mert remekül dagad, hihetetlen minőségű… sorolhatnám. Ha teheted, próbáld ki!
Nos, ez az első olyan csomag, amelyet direkt azért fotóztam le, hogy mesélhessek az árakról. Ez még valamikor a tél végén készült. Amit látunk: a kenyér (1.67), a McCain krumpli (1.99), a 2 kóla (0.85 + 0.85), a felvágott (2.99), az Idahoan burgonya (2.47), a három leves (0.65 + 0.65 + 0.65), és a pipicici (ezt feldolgoztam pörköltnek és sülthúsnak)(5.96). Ez itt 18 dollár és 73 centnyi áru volt, ami jó beosztásnál a következőképpen „maradt meg”: a levesek persze elfogynak három nap alatt, a kóla kibírja legalább 10 napig (kizárólag egy-egy pohárral a junk food vagy a pörkölt után – mert jólesik), a felvágott egy hétig is húzza (néha tovább, mert nem kell minden nap enni), a McCain krumpliból három tálcányit lehet sütni, vagyis egy hétig biztosan megvan, az Idahoan pedig attól függően fogy, hogy mikor akarsz pürét enni. A kenyér nagyjából egy hétre elegendő, bár sokszor inkább 5-6 nap alatt fogy el.
Durván tehát 20 dollárról beszélünk. Ennyiből egy ember ekkora mennyiségű cuccot tud venni.
Egy másik vásárlási „eredmény”, ezúttal három-négy héttel későbbről. Itt már felbukkan a jobb alsó sarokban a kenyérre kenhető, elég ízletes kenőmájas (1.86), a 12 darab tojás (2.39), illetve az ásványvíz (néha 0.99, máskor 1.19). Az ásványvíz témájához csak annyit teszek hozzá, hogy én már otthon is inkább palackozottat ittam – itt is ezt teszem, látva a szennyet, amit a Niagara felől hoz a folyó.
A minap elhatároztam, hogy főzök valamit, odaraktam egy nagy lábas vizet. Térültem-fordultam, pakolgattam elő az ételhez szükséges dolgokat, mikor véletlenül rápillantottam a vízre. Na, ha még láttál valami nyálas, kocsányos, megnevezhetetlen izét úszkálni a csapvíz tetején, ami olyan, mintha áttetsző lenne, de mégis tejszerű, kissé undorító…
Nem. Nem fogok olyan vízből inni, aminek láttam a színét a Niagaránál, majd amiről olvastam az újságokban, hogy veszélyesen a bőrödbe mar, ha pancsikolsz az Ontario-tóban (annyira fertőzött a tó). Jöhetnek nekem tisztítással meg azzal, hogy a palackozott vízbe pedig az őzek, békák és medvék pisálnak – maradjunk az európai, olasz és szlovén, máskor lengyel palackozott víznél!
Ez a legutóbbi bevásárlás eredménye. Itt már bőven 20 dollár alatt tudtam vásárolni, holott azért (úgy éreztem) volt anyag a hátizsákban és a kiegészítő szatyromban. A karfiolból rántott karfiol lett (Cica panírozta, én kisütöttem), mellé előtte egy laza 6 dolláros disznóhúst vettem, amiben 8 szelet hús volt (négy került most felhasználásra), aztán a krumplipüré és a leves (egy kedves barátom félévente küld nekünk „igazi, magyar” zacskós leveseket (mert Toronto nincs ellátva ilyenekkel).
A karfiol egyébként meglepően drága volt (időnként 1 dollárért is hozzájutsz, most majdnem 2,5 volt), a tojás ára az elmúlt évben lazán kúszott 1.80-ról 2.40, néha 2.60 felé. A kóla luxuscikk, éppen ezért csak módjával iszom (és isszuk), a leves zseniális – bár magas a sótartalma, a kenyér pedig olcsóbb, mint a „minőségibb” kenyerek, viszont finom, kellemes, ízletes.
HOZZÁSZÓLÁSOK