A beözönlők
Mint minden normális világvárosnak, úgy Torontónak is megvan a maga vonzáskörzete, amely a város területétől lényegesen nagyobb, és köbö lakosságának az egyötödét, közel egymillió (más vélemény szerint több) embert „mozgat” a városba nap mint nap. Ezek az ingázók, akik a reggeli órákban érkeznek, és általában estefelé térnek haza.
Nevezzük őket így: beözönlők!
A miértre könnyű a válasz: ezen emberek esetében hihetetlen tömegekről beszélünk, szinte egy teljes nagyváros lakossága jön-megy minden nap. És ezeknek az embereknek egy jelentős része nem gépkocsival közlekedik – holott valahogy ez természetesnek tűnhet a már taglalt kanadai álmot tekintve. Nem. Néhányan, közel 200 ezren inkább a kényelmes, gyors (gyorsabb) vasutat választják. A vasút neve GO TRANSIT, és nevezhetjük elővárosi vasútnak, magyarosan HÉV-nek is, főként, mert pontosan olyan színkóddal van lefestve, mint Magyarországon az elővárosi vonatok.
Az ingázók ötöde tehát él ezzel a lehetőséggel, és naponta utazik a GO-val.
Szó szerint beözönlik a városba.
A kép pontosan olyan, mint más elővárosi vonaton (legalábbis gondolom)(mert azért bevallom, hogy csak a budapestivel tudom összehasonlítani); néhol álmos, máskor fáradt, néha olvasgató, beszélgető emberek utaznak 40-50-80 kilométereket, hogy beérjenek Toronto lüktető szívébe, és szétfussanak a szélrózsa minden irányába, beérjenek a munkahelyeikre és elkezdjék a néhol munkának, máshol lazsálásnak nevezett aznapi teendőket.
A beözönlők kora reggeltől köbö reggel nyolcig, fél kilencig „megszállják” a vonatokat, nem tudsz közéjük telepedni, nincs ülőhely, de aztán lecseng a dolog, egészen délutánig. Tudod, hogy van ez: Kanadában 9-től 5-ig tart egy „normális munkaidő”.
Sajnálatos.
Kétszintes kígyó
Az emberben azért benne él az egészséges kíváncsiság, amely időnként képes kárörvendéssel, de még később rejtett, elismerő csodálkozással párosulni. Mert azért megterveztétek ezt a gyönyörű várost, melynek panorámája igenis az egyik legszebb a világon, képesek voltatok egy akkora és olyan kecses tornyot építeni, aminek még legalább 100-150 évig a csodájára fognak járni (de az is lehet, rossz jós vagyok, és a CN Tower állni fog még 500 év múlva is), és olyan apróságokkal óvtátok, segítettétek elő a jövőt, amire ritkán van példa egy-egy tervezésnél, kivitelezésnél – na, akkor nézzük, hogyan boldogultok egy 200 ezres tömeg gyors, kényelmes mozgatásával! Ebbe majd beletörik a bicsk…
Nem tört bele.
Alapesetben egy elővárosi vonatnak az a dolga, hogy a távoli falvakban, településeken és kisebb-nagyobb városokban magába szippantsa az utasokat, és valahol a kijelölt, várva-várt végállomás környékén „kidobja” őket. A jó tervezők mindenhol a világon jó tervezők, de itt, Kanadában azért még ezt a szópárosítást is képesek voltak „überelni”.
A jó tervező azt mondja, hogy ha sok az utazó, akkor első körben kössünk még a mozdony mögé egy-két kocsit. Hajrá! De ha hosszabb lett a „kígyó”, akkor hosszabb állomásokra is szükség van. Ez nem olyan probléma, ami kivitelezhetetlen. Mennyi állomásról is beszélünk? 50-100-120? Hadd szóljon!
Igen ám, de újra előjön a probléma: még mindig növekszik az utas szám. Hogyan oldjuk meg? Ezt Magyarországon járatritkításokkal, a színvonal jelentős (ki tudja, még meddig butítható), csöppet sem előnyös csökkentésével érik el, illetve (furfangos módon) a jegy- és bérletárak elképesztő magasságokba emelésével. Nem így errefelé.
A jó tervező azt mondja, hogy hosszában már nem lehet növelni a dolgot, akkor növeljük meg a magasságot! Mi kell ehhez? Át kell építenünk felüljárókat, hidakat, alagutakat? Dehogyis. Mert a jó kanadai tervezők már a múlt században is jó tervezők voltak (főként akkor)(a század ’40-es és ’50-es éveiben), így csak annyit kellett tenni, hogy kétszintes vasúti kocsikat állítottak munkába. A zöld-fehér festés adott volt (a félreértések elkerülése végett: a torontói elővárosi vasút 1967-ben indult, míg a budapesti elővárosi vasút 1887-ben)(tehát vagy véletlen a szinte fotosoppos pontosságú zöld-fehér színkód, vagy egy Magyarországról érkezett srác köpte oda, hogy miért ez legyen a kocsik színe), és a kétszintes kígyó a hosszú évek alatt egy olyan ágazattá tudott fejlődni, amire büszkék lehetnek a torontóiak.
A kígyó időnként iszonyatosan hosszú. Ezt nem azért mondom, mert az amerikai kontinensen minden nagyobb, szebb, fényesebb és faszább látványosabb, hanem mert tényleg így van. Ha ott állsz a megállóban, és nézed a beérkező vonatot, egy pillanatra még az is megfordul a fejedben, hogy ennek bizony sosem lesz vége, mert csak jön a kanyarban, jön a többi kocsi, és még mindig jön, és jön… és jön… és hihetetlenül hosszú!
Apropó: megállók. Volt alkalmam párat közelebbről is látni, tehát kijelenthetem, hogy az összes állomás épülete karbantartott, tiszta, hogy a toalett ragyog, nem büdös, hogy a világítás nem úgy pislákol a fejed fölött, hogy perceken belül rohamod lesz tőle, és hogy pontosan tudod, mikor fog érkezni a járatod, mert egy LCD-tévén értesítenek. A jegyárusító emberke udvarias, bátran lehet vele beszélgetni, mert kérdéseidre készséggel válaszol. Miközben beszélgetsz vele, kukkants be az irodájába! Látni fogod a kényelmes fotelt a kisasztallal, a hűtőgépet, a mikrohullámú sütőt, a rendet, a kényelmes és világos környezetet.
A megállók környéke rendezett. Nem tudom, ki végzi el a munkát, a takarítást, fűnyírást és az itt-ott látható virágok locsolását, „karbantartását”, de egyszerűen boldog az ember, ha vonattal kell utaznia! Már ezért megéri, ezért a fílingért, ezért a látványért!
Annyira pontosan érkeznek a járatok, hogy mikor köbö negyedórával korábban kigyalogolsz a megállóba, nehogy lekéss, szinte egyedül vagy. Senki sem ácsorog a peronon rajtad kívül. Aztán hirtelen megjelenik valaki. Ki ez? Korán kelő? Aztán még valaki. A vonat érkezése előtt nagyjából négy-öt perccel kezd özönleni a tömeg. Komolyan! Olyan tömeg alakul ki az egyébként roppant széles peronon, hogy öröm nézni!
Az emberek nem csak úgy össze-vissza ácsorognak, hanem határozott kupacokba, csoportokba gyűlnek – ők ugyanis tudják, hol áll meg a vonat (mindig pontosan ugyanott), és hol lesznek az ajtók. Aki előbb áll be a semmivel sem jelzett, szinte ösztönösen érzett és megérzett sorba, az talán még ülőhelyet is kap.
Röhej, de működik. Toronto összes szállítási alkalmatosságán működik ez a rendszer – senki sem tolakszik, senki sem akar könyökkel az oldaladba vájva előnyre szert tenni. Ha kell az a fránya ülőhely, menj ki pontosan 8 perccel a vonat érkezése előtt a peronra, és első lehetsz a sorban!
Nem viccelek.
„Belcsin”
A kocsik, mint azt már említettem, minden reggel tele vannak. Ez nem azt jelenti, amit magyar viszonylatban el tudsz képzelni, hogy képtelen vagy leejteni egy hajszálat, mert sosem ér a földre a tumultusban (még ott is emberek állnak, ahol fizikailag ez képtelenség), hanem azt, hogy szinte az összes ülőhely el van foglalva.
Ennyi.
A vonat halk, gyors, és rendkívüli érzést áraszt magából. Nagyon szép helyeken (többnyire parkokon, erdőkön) oson keresztül a városon, és valamiért folyamatosan olyan érzésed lesz, hogy a komfortfokozata megfelelne egy hosszabb utat lebonyolító „szuperexpressznek” is. Pedig ez csak egy beözönlőket szállító, sokkal inkább hétköznapi, „pórias” közlekedési jármű, mint valami szuperebb vonat.
Nem vászonborítású, hanem műanyag ülőhelyek vannak, tiszta padló, jól záró ablakok és ajtók, ahol nyáron nem jön be meleg levegő, télen pedig a kinti szélsőséges hideg. Nincsenek firkák, graffitik, „bandajelzések”, és ha véletlenül észreveszel egy újságot valamelyik ülésen, az minden bizonnyal egy rendesen kiolvasott napilap lesz, melyet azért hagyott ott a gazdája, mert végzett vele – nem valami szétgyűrt, több hete megtaposott, koszos és szennyes papírfecnit fedezel fel. A hely maximálisan ki van használva, de mégis kényelmesek a lépcsők, és nagy az ajtók előtere is – ahogy szélesek maguk az ajtók is.
A vállalat a vonatok mellett rengeteg buszt is üzemeltet, ugyanis pölö hétköznap nem gurul el a Niagarához a vonat, hanem Burlingtonban van a végállomás, és onnan busszal viszik tovább az utasokat. Kiszámolták, hogy ebben az időszakban kevesen utaznak arrafelé, így ez a megoldás sokkal olcsóbb – valóban az. A buszok hasonlóan kényelmesek, mint a vonat, és a vezető szépen megvárja, míg mindenki átgyalogol a vasútállomásról a parkolóig, ahol várakozik. Ha rendelkezel érvényes jeggyel, máris mehetsz felfelé.
Ó, majdnem elfelejtettem a legfontosabbat! Azannya.
Közel 140 kilométert utaztunk Cicával a vonattal, de kalauz nem akart felbukkanni. Mit szólsz? A bejáratnál (mint lentebb egy fotón láthatod) figyelmeztetnek, hogy legyen érvényes jegyed vagy bérleted, ha a vonatokon utazol, de valójában ritkán ellenőrzik. A vonaton nincsenek kalauzok; a dolgot úgy oldják meg, hogy egy team utazik keresztül-kasul a vonatokon, fel- és leszállnak a vonalak között, és szúrópróbaszerűen ellenőriznek.
Hát persze… Kanadában azért még mindig él egy kicsit ez a „becsületes vagyok” fogalom.
Befejezésül csak annyit mondanék, hogy ha Torontóba tévedsz és szeretnél olyan dolgokat is kipróbálni, amit nem minden turista, vegyél jegyet egy ilyen járatra (a vízeséshez közvetlen járat van, és kicsit kényelmesebb, mint zötykölődni ronda autópályákon)(egyébként hamarosan érkezik majd a Niagarás poszt is, ne félj!), és élvezd, ahogy sokszor valóban csodálatos helyeken repít a kétszintes kígyó! Remek pár óra lesz, hidd el!
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
Egy átlagos, külvárosi, rendezett környékű állomás…
… és az állomáson belül elképesztő tisztaság, igényes toalett, kijelzők, udvarias pénztáros.
Az állomások mellett a kocsik parkolója mellett minden esetben van kerékpártároló is.
Bár régen készült, de a sínek feletti átjáró vaskos, igényes, megbízható.
Az ilyen kicsiny, de elképesztően kellemes dolgok feldobják az ember napját (az állomás mellett).
Ennyibe kerül, ha nem rendelkezel érvényes bérlettel vagy jeggyel.
Ez mindennapos látvány – emberek szabályos sorokat alakítanak ki a felszállási pontoknál.
A Union Station, Toronto legnagyobb „elosztóhelye” (busz-, villamos-, metró és vonatátszálló).
Nem tudom, működik-e, de tény, hogy ott van a telefonok mellett.
Ki tudja, mi volt előbb: a tyúk vagy a GO TRANSIT, és ki álmodta meg a színjelzéseket?
Ilyen az utazótér. Figyelj a tisztaságra! Egy eldobott szutykot sem látni.
Ez már a továbbszállításra várakozó busz belseje – szintén őrületes tisztasággal.
A busz. Naponta több mint 2000 ilyen busz cikázik Toronto körül.
A Union Station kora reggel olyan, mint egy felbolydult méhkas – vonatok jönnek-mennek, és tízezernyi, százezernyi dolgozó érkezik a külvárosokból a belvárosba. (Kattintva szélesebb.)
Igyekeztem „összehozni” három nevezetességet: a CN Tower-t, a Rogers Centre-t, és a vonatot. Remélem, tetszeni fog! (Kattintva magasabb.)
HOZZÁSZÓLÁSOK