Érdekes hasonlat
Valahol az első benyomásaid alatt felfigyelsz erre. Nyugodtan félreteheted azt, hogy nem vagy te rasszista, téged nem érdekelnek a különbségek, kedveled az arabokat, a négereket, semmi bajod a sárgákkal – mégis észreveszed.
Kanada pár évtizede nem ugyanaz az ország, amit külsőleg sugallni szeretne.
Pontosan nem tudni, hol történt a törés, melyik az az időpont, mikortól számíthatjuk ezt az új és teljesen más irányba rohanó időszámítást errefelé, de tény, hogy Kanada teljesen megváltozott – és nem az előnyére.
Hihetetlen jöttment tömegek lepik el ezt a befogadó országot. Olyan az egész, mint valami nem fájó, nem elviselhetetlen, de élő, létező és elpusztíthatatlan vírus, egy betegség (és ebben tényleg nincsen rasszizmus); előbb csak ketten, majd négyen és nyolcan, aztán negyvenen, később ezren és tízezren, és még később százezren és milliónyian lettek a bevándorlók. És ezek mind-mind élni szeretnék a „kanadai álmot”, amit bölcs utazóktól vagy a tévéből ismernek.
Persze, ezzel nincs is semmi baj.
A kanadai álom definíciója valahol ott keresendő, hogy van egy jól fizető állásod, ehhez minden családtagnak egy-egy vadonatúj autója, ehhez egy olyan kertvárosi ház, amely minimum három szintes (a pincerésszel együtt)(és most arra gondolj, hogy Kanadában a pincerész beépített, külön szobákkal és mellékhelységekkel, konyhával felszerelt egység), és reggel 9-re jársz dolgozni, de este 7-kor már röhögve otthon vagy, és a hétvégéid szabadok.
Kihagytam valamit?
Érdekes hasonlattal élek, mikor azt látom, hogy nem itt született, de még csak nem is kaukázusi emberek tömegei élik a kanadai álmot. Látom, ahogyan csillogó gépkocsikkal behajtanak a házzal egybeépített garázsba, és a hátsó ülésről kiszáll a 8 év körüli kisfiú, meg a húga, aki alig 4 éves, és labdázni kezdenek. Semmi több: pattogtatják a labdát. Eközben apu és anyu is kiszállnak a járműből, felkapják a bevásárlást (legalább két nagy papírzsák), és miközben az automata szépen lecsukja a hat méter széles garázskaput, összeér a tekintetünk.
Valaki elkészítette ezt a filmet a hazaérkező kanadai családról, de valaki meg is hamisította, mert digitálisan kitörölte a fehér emberek arcát, és kínai emberek arcával helyettesítette őket! Hát most akkor rasszista lettem? Mert valahogy nem stimmel a dolog?
Befogadó nemzet és látható kisebbség
Könnyedén kell felfogni.
Errefelé 10 emberből legalább heten vannak a „befogadottak”, akikről külső jegyek alapján képes vagy megmondani, hogy nem kanadaiak. Lehet, hogy itt születtek (egyre többen), lehet, hogy úgy beszélik a nyelvet, hogy még te is csak lesel – de ők nem azok a kanadaiak, akikről a mesékben olvashatsz. Akiket a tévében/filmekben láthatsz.
Könnyedén kell felfogni, mert tenni nem lehet ellene. Az ország lakosságának többsége máshol született, és sosem fog innen elmenni. Éli a kanadai álmot, amiért idejött. Megérkezett, sikerült neki az, ami egyre nagyobb rétegeknek (és ami még mindig nem nehéz itt): munkája van, olyan keresete, amiből kényelmesen tudja eltartani akár az egész családját, és házat vesz, és kocsikat vásárol, és bútorokat, és akkora lapostévéket, mint egy franciaágy.
Ez természetes.
Kitérhetnék arra, hogy ezek az emberek persze egyáltalán nem értékelik ezt a fajta jólétet, és szinte folyamatosan csak sírni, panaszkodni tudnak, de meghagyom a témát egy későbbi, „egész estés” beszámolóra.
Nem olyan régen a torontói METRO újság érdekes cikkel lepte meg az olvasni és értelmezni tudó embereket (utóbbiak, hidd el, kevesen vannak), melyben az újságíró leszögezte, hogy 2031-re Kanadában a látható kisebbség az ország lakosságának egyharmadát fogja kitenni. Ezen érdemes elgondolkodni, mert ez itt most rólunk szól. Nem másról.
Rólunk, fehér kaukázusi (típusú) emberekről.
A látható kisebbség most is mi vagyunk. Ez nem vicc. A statisztikák szerint Kanada lakosságának közel 85 százalékát tesszük ki, és talán még nem is vitatkoznék ezzel a statisztikával, ha… Ha nem a saját szememmel látnám, amit látok.
Az ellenvélemény (a statisztikák készítőinek) védelmében el kell mondanunk, hogy Kanada óriási területű ország (nagyobb, mint Európa), és a nagyvárosokban „zsúfolódik össze” a lakosság elég jelentős része (a tíz legnagyobb városban él köbö 15 millió ember). Vagyis elmondhatjuk, hogy a közel 35 millió „állampolgár” fele-harmada bizonyítottan városokban él.
Tény, hogy a városokban jobban érzik magukat a bevándorlók.
Tény, hogy a bevándorlók jelentős része afrikai, ázsiai, dél-amerikai.
Tény, hogy vidéken, a végtelen farmokon dolgozni kell, és nem mindenki szeret itt sem dolgozni, tehát nem láthatjuk, hogy a bevándorlók vidékre távoznának – ezáltal „elbújnának” a tekintetünk elől, rontva vagy éppen javítva a statisztikát.
Ha Torontóban most azt tapasztalod, hogy tíz emberből mindössze hárman vannak a fehérek a kaukázusiak, akkor talán elmondhatod, hogy ez (javarészt) a többi nagyvárosra is igaz, ergo: nem létezik, hogy a lakosság 85 százaléka fehér ember – ez egyszerűen hazugság! Elhiszem, hogy a farmokon csak és kizárólag hozzánk hasonló bőrszínűek dolgoznak, elhiszem, hogy a végtelen, nyugodt prériken jól érzik magukat (jobban, mint a zsúfolt nagyvárosokban), viszont látom, hogy errefelé olyan elképesztő kisebbségbe szorultunk, hogy már nem is az a feltűnő, ha egy-egy feketét vagy ázsiait látsz az utcán, hanem ha egy-egy fehéret.
Van tehát hátránya is annak, hogy Kanada ennyire befogadó nemzet – és erről később még fogok írni, mert van mit mondani róla. Nem azt állítom tehát, hogy rossz, amit látok magam körül, csak aggasztó. (De erről tényleg egy másik alkalommal.)
A kanadai álom
Toronto (szinte) összes részén, és úgy általában véve Kanada területén az emberek nevetve élik a kanadai álmot – mert az állam engedélyezi nekik. Mert az állam segédkezet nyújt ehhez.
A kíváncsiság egészen egy forgalmas útkereszteződésig hajtott (közel egy metróállomáshoz). Szép, napos idő volt, leültem hát egy padra, és nézegetni kezdtem a kereszteződésbe érkező, a piros jelzésnél megálló és várakozó gépkocsikat. Azt lestem, kik ülnek benne (nem, az már nem is érdekelt, hogy hányan, mert itt az emberek általában egyedül ücsörögnek akkora gépekben, cirkálókban, amekkorákat még filmekben sem látni).
Nos, alig negyed órán át számolgattam. Így:
· Ázsiai – ázsiai – ázsiai – fehér – fekete – ázsiai – ázsiai.
· Fehér – ázsiai – ázsiai – fekete – turbános – ázsiai – ázsiai.
· Ázsiai – fekete – fekete – fehér – ázsiai – ázsiai.
Aztán abbahagytam. Mert felesleges volt tovább nézegetni. Felesleges tovább számolni. Ülhetsz a buszon, a villamoson, lemehetsz a metróba, bejárhatsz akármennyi bevásárlóközpontot, piacot, sétálhatsz a parkokban – mindenhol többségben vannak a bevándorlók, sehol sem láthatsz pár „sápadt arcúnál” többet.
Azt mondják, Kanadában ma a látható kisebbség közül 4 százalékot tesznek ki a dél-ázsiaiak, 3 százalékot a kínaiak, 2,5 százalékot a feketék. Hihetetlen hazugság ez. De azért hozzá kell tenni, hogy legalább azt elismerik, hogy Vancouver és Toronto lakosságának már most több mint a fele beleesik ebbe a látható kisebbségbe.
A kanadai álom pontosan ebből áll.
Hihetetlen méretű a bevándorlás, rengetegen érkeznek ide, hogy éljék az álmot, és rengetegen igyekeznek átverni a rendszert, hogy élhessék az álmot – értem itt a menekültek befogadását. A különféle, általában volt szocialista országokból özönlő menekültek azt gondolják, hogy ez az álom egy olyan, amiért nem kell megdolgozni. Tévednek.
2009-ben a legtöbb menekült Magyarországról érkezett. Cigányok, akik a magyarországi (sosem bizonyított és nem bizonyítható) rasszizmus elől menekültek ide. Általában addig ajvékolnak, míg a kanadai kormány megadja nekik a segélyt és kiutal számukra egy-egy lakást, esetleg kisebb-nagyobb házat (kétszintest, mert itt az a minimum).
A második legtöbb menekült Csehországból érkezett, és innen is legfőképp cigányok. Ez azért már több mint érdekes, de a kanadai kormány annyira liberális backstab, hogy nem keres semmi összefüggést az anyaországban nem dolgozó, munkakerülő, és a hozzájuk érkezvén is inkább a segélyre váró, a társadalomba beilleszkedni nem akaró, csak követelődző egyének kivándorlása és azon hihetetlen nemzetközi ostobaság között, mely szerint Magyarországon nácik kezdenek el masírozni az utcákon, Csehországban pedig a katonaság módszeresen öli a cigányokat.
A harmadik legtöbb menekült Mexikóból érkezik.
Mindannyian a kanadai álmot keresik. Ki így, ki úgy.
Az itteni embereken az látszik, hogy tenni akarnak az álomért. Valahogy ezt érzed rajtuk, mikor nézed őket. Süt belőlük, hiszen reggel elmennek dolgozni, este térnek haza. Látod a fáradtságtól kókadozó embereket a tömegközlekedési járművökön. Látod a hajnali munkába igyekvőket – és ezek az emberek pontosan ugyanolyan összetételűek, mint ahogyan egyébként láthatod őket, vagyis javarészük fekete, ázsiai, dél-amerikai, és csak kevés közülük a fehér. Ezzel nincsen baj. Mert ők valóban tenni akarnak az álomért.
Érdekesek tehát errefelé a statisztikák, és érdekes, hogy nem tudsz nekik hinni, hiszen a szemed mást mond. És hiába legyintünk erre, mert tény, hogy Kanada napról napra változik, és valóban nem az előnyére.
Ezt az országot még összetartja valami, egy olyan erő, amely egyre halványul. Nevezhetném ezt is egyfajta álomnak – a jövő ígéretének. Csakhogy ez a jövő egy olyan folyamat része lenne, mely folyamatot folytonosan táplálni kell, rendezgetni, javítgatni és megtervezni illik.
Hanem ez valamiért kissé félresikerült.
A széttört beton legendája
Amit szintén az elején észre fogsz venni, azok a széles, sokszor akár autónyi járdák. Széles, üres, tiszta járdák – legyél bárhol a városban (külváros, kertváros, iparváros, belváros), ezek mindenhol ott vannak. Valamikor réges-régen profi mesteremberek egy profi sablon alapján olyan hihetetlen járdarengeteggel kedveskedtek ennek a városnak, hogy magad sem hiszed!
Torontóban sokszor még a kerékpárral közlekedők is a járdákon tekernek, mert valóban néhol a négyméteres, de sokszor a hatméteres szélességet is elérik. Nagyon ritka (csak a kertvárosi, külső részekre igaz) az „európai”, egyszerű, két ember egymás melletti közlekedésére tervezett, alig másfél méter szélességű járda (itt viszont széles az úttest, és óránként egy-egy kocsi közlekedik rajta).
Időnként azonban előfordul, hogy bontani, felújítani kell, és a járda egyes részei ennek áldozatul esnek. Az ok bármi lehet: csatornázások, gázvezetékek építése, utólagos felújítások/átvágások – esetleg természetes (és nagyon ritkán látható) elhasználódás.
Hozzá kell tennem, hogy Torontóban nyáron irgalmatlanul meleg van (sokszor elviselhetetlen a 40-42 fok), télen pedig dermesztően hideg (ilyenkor aztán fagy is rendesen). A járdákon mégis többször láthatod (bocsánat: újrakezdem a mondatot)(a tökéletes állapotú járdákon láthatod) a készítésének évszámát, mert ezt minden esetben jelölték a mesteremberek. Olyan mostanában felfedezett, beépítésre szánt helyeken, ahol 10-20 éve még jegesmedvék őzek meneteltek, és a TTC sem indított errefelé járatot, olyan járdákat láthatsz, amelyekbe az 1973, 1975-ös évszámot írták – vagyis már akkoriban olyan technikájuk volt, amit ma már nem tanítanak.
Hogy ezt honnan veszem? És hogy tartozik ez a kanadai álomhoz?
Ezt az országot lelakják.
Itt nem arról szól a dolog, hogy (példánknál maradva) valamiért feltörik a járdát, aztán jönnek a mesteremberek, és a feltört részt úgy kijavítják, hogy észre sem lehet majd venni a változást. Ezt felejtsd el! Látszik, hogy régebben még igyekeztek, és (habár minőségében és szépségében már mást, de) legalább megpróbáltak valami hasonlót alkotni, mint a járdakígyó egésze. Ezt úgy kell értened, hogy a masszív, erősnek és a szélsőséges időjárásnak is röhögve ellenálló járdákról már messziről megmondod, hogy ezek minőségi, gondos kezek által elvégzett munkák (nem csak oda vannak „hányva”, hanem díszített, simított a négy szélük, és természetesen pontosak a dilatációs hézagok, amik a tágulás és zsugorodás miatt köbö két-három méterenként szükségesek bármilyen betonozásba, legyen az járda, útfelület, kertbelépő, bármi), és tényleg szemmel látható a különbség egy ’70-es, ’80-as években készített szakasz és a ’90-es, 2000-es évek szakaszai között. Ez utóbbiak (legnagyobb sajnálatomra) már nem minőségi munkák. Ezek a szakaszok (sokszor csak javítások, kiegészítések) hófehér, rücskös, igénytelen kinézetű beton képét verik vissza – egyáltalán nem előnyükre. Itt már nincsen simított négy szél, bár a dilatációval ezek az új „mesteremberek” sem játszadozhattak… az van!
A legjobb eset persze ez, mikor „új mesterek” igyekeznek a régi, profi tudást másolni, de sajnos legtöbbször inkább azt láthatod, hogy jönnek valami aszfaltkeverő géppel, onnan egy talicska gőzölgő pitét aszfaltot ledobnak a feltört járdaszakaszba, és (ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem) eltapicskolják lapáttal, még csak arra sem figyelnek oda, hogy a szélei „fussanak”, egy szintben legyenek az eredeti járdával, de még arra sem figyelnek, baszod, hogy a felülete legalább egyenes, „taposható” legyen! Nem. Ezek a nemtudommik (nem szakik, annyi szent) csak „megcsinálják a munkát”, de úgy, hogy ha csukott szemmel te tennéd meg, amit ők, és fél lábon állnál közben, és egyik kezedet a hátad mögé tennéd – na, akkor, de talán csak akkor közelítené meg a minőségtelenséged az ő „hányásukat”.
Élhetik errefelé tehát ezt a kanadai álmot, rendben van, csak ezek az emberek, akiknek már arra sem futja „gondolkodásból”, hogy például ne állandóan szöget verjenek a falba, mert az idővel kilazul és lyukat hagy maga után, hanem mondjuk csavarozzanak, ezek az emberek idővel (szép lassan, tehát évtizedekig eltart még a folyamat) eltüntetik azt a Kanadát, amit ismersz.
A lelakják a legjobb szó.
Megzabálják. Eltüntetik.
A kanadai álom, mint olyan, ma még bőven élvezhető, látható, és ha sietsz, egy kis szeletet talán elcsíphetsz belőle, de napról-napra látszik, hogy egyszer vége lesz. Bekövetkezik a pillanat, mikor teljesen más lesz ez az ország, mint amilyen mostanában – és nem feltétlenül pozitív lesz a változás (mivel nem vagyok jós, azt sem merem leírni, hogy feltétlenül negatív ez a változás – esetleg más, mint amit eddig látunk/tapasztalunk).
Túl nagy falat ez a rengeteg bevándorló, bárhogyan is igyekszik Kanada arról meggyőzni mind önmagát, mind a világ országait, hogy ez így helyes, ahogy intézi.
De erről egy másik bemutatómban mesélek majd.
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
Járdába épített várostérkép a Yonge Street-en (1858-as állapotokról)
Keskeny, de szép házak a Lippincott Street-en
Ilyen jelzéssel látják el az összes járdaszakaszt (ez itt Cica szerzeménye)
Kanadai álomházak a Laurelcrest Avenue-n
Egy viszonylag olcsó ház a Dufferin Street-en
Így épül a kanadai álom (egy része) – Almore Avenue és Yeoman’s Road sarkán
HOZZÁSZÓLÁSOK