Tiszta Amerika!
Tudom, elcsépelt és közhelyes kezdés ez, de szót kell róla ejteni, hogy Kanadában (főképpen Torontóban) rengeteg fajta-féle embercsoport, rassz éldegél. Ezek bevándorlók, turisták, távoli világokból idetalált jöttmentek, akik közül sokan még havat sem láttak, vécét sem láttak, vagy (ezt lehet fokozni) metrót, magas házakat, más bőrszínű embereket sem láttak.
Mivel iszonyatos nagy itt a napi beözönlés, iszonyatos nagy a fertőzés veszélye is. Olyan emberek kapaszkodnak a közlekedési járműveken, akik kezet ritkán vagy sohasem mosnak, ruhájuk büdös és koszos, hajuk csapzott, és nem is gondolnak bele, miféle betegségeket terjesztenek és hoznak be ebbe az országba, városba magukkal (gyengébbek és fröcsögők kedvéért: most nem csak a fekete vagy barna emberekről meséltem).
Így történik, hogy Toronto a világ egyik legnagyobb felvevője a kémiai kézmosóknak. A kis műanyag dobozos vackoknak. Minden hivatalos épületbe belépve, rögtön az ajtóval szemben ott fogad a talpakon álló, vigyorgó kézmosó. Nyomsz kettőt a tenyereidre, összedörzsölöd őket és elhiszed, hogy ezzel megakadályoztad a fertőzést. Hogyne. Nem is veszel tudomást a tíz méterrel hátrébb levő vécéről, ahol valódi szappannal és valódi vízzel tudnál tisztálkodni.
Ezek az ál-mosók természetesen ott vannak az üzletek polcain is, és tucat számra lehet venni őket – feleslegesen. Tudom, most jön az, hogy én vagyok a Nagyokos, aki mindent jobban akar tudni, de hiszem, hogy a víz és a szappan különbül mos, mint ezek a habos semmik. Éppen ezért mulatságos, ahogy pölö az emberek előveszik a kis flakonokat buszon, metrón, esetleg dokinál várakozva (igen, egyébként ott is ott van rád váró, külön kirakott flakon, hogy „mosakodhass”), és fröccsentenek kicsit a markukba, kenik, „mossák”, mintha ez jó dolog lenne.
Tiszták lesznek tőle. Hiszik. Pedig vizet némelyikük (a szaguk alapján) már napok óta nem látott. De ez is egy életstílus, amit el lehetett lesni az „őslakosoktól” – meg is tették. Mesélem tovább, mit még.
Műanyag pohárban az élet
Amint megérkezel ebbe a városba, akkora stressz ér, hogy napokig nem térsz magadhoz. Ezen stressz egyik része maga a nagyváros, a felhőkarcolók, a tarka tömeg, a semmirekellők, belvárosi villamosok, amerikai stílusú metróállomások, patkányok és pajkos mókusok látványa, miközben a másik maga az életérzés.
Minden országnak, földrésznek megvannak a maga szokásai. Az ember nem óhajt sem ázsiaivá, sem afrikaivá válni (európai emberről beszélek)(ha jobban tetszik: a fehér emberről), éppen ezért kicsit magáénak érzi, mikor megérkezik Kanadába („Amerikába”), és látja, hogy hozzá hasonlók érdekes viselkedési formákat közvetítenek.
Egyik ilyen a „járd az utadat, testvér, de közben legyen a kezedben egy valamilyen itallal töltött pohár”-stílus, mellyel folyamatosan találkozhatsz Torontóban.
Ez a szokás valamiért édestestvére annak, mikor beülsz a moziba egy laza másfél órás filmre és veszel előtte hat kiló kukoricát meg valami nyálat – csak ott legalább elbújsz a többi birkával a sötétben, míg így, hogy bárhol és bármikor kezedben a pohár, büszkén jelzed, hogy történjen bármi, te már kiszabadultál.
Bármelyik gyorsétteremben, bárhol, ahol ételt adnak (akár csak egy rossz, ehetetlen útszéli „hót dögöt”), mindenhol rendelhetsz/kérhetsz az ételed mellé (vagy helyette) egy jókora pohár kávét, szénsavas gyomormarót, teát vagy valami iható löttyöt, és meg is kapod. Szépen előkerül a tetős műanyag pohár, és iszogathatod a literes valamit órákon át.
Ez a divat. „Divat”, ha jobban tetszik. Hogy nem értelmes, felnőtt ember módjára eszel és utána iszol valamennyit (általában annyit, amennyi szükséges, amennyit szükségesnek érzel), hanem a markodban tartod a poharat, vonulsz az utcán, mint valami naccsága, és szürcsölsz. Ez egy olyan értelmetlen, gusztustalan szokássá lett, melyet nem lehet már levetkőzni – az összes jöttment és bevándorló elleste és aktívan utánozza.
Látnod kéne. Te is röhögnél rajtuk: úgy szorongatják a poharakat, mintha az életük lenne benne, melyet nem veszthetnek el – meg kell inniuk, mielőtt lejár…
Ellenőrök és kalauzok
És ha már szóba került a poharakkal való utazás, nézzük, hogyan is van Torontóban a „Jegyeket és bérleteket!”. Pár bejegyzésben már meséltem róla, hogyan lehet közlekedni ebben a városban – most kiegészítem a dolgot.
Ellentétben Budapesttel, ha Torontóban felszállsz a buszra/villamosra, nem kell mindenféle papír alapú jegyet érvényesítened. Jön a jármű, előkotrod a három dollárt/1 tokent, aztán bedobod a sofőr melletti gyűjtőbe. Ha úgy gondolod, hogy valamelyik nagyobb csomópontnál másik irányba utaznál tovább, kérsz a pénzedért egy átszállójegyet (na, ez már papír alapú!), és azzal fogsz majd ingyen átszállni, utazni amarra tovább.
Utazás közben nem zaklatnak mindenféle rossz fogú, gyűrött egzisztenciával, sörszaggal ellátott alakok, akik titokban settenkednek melléd, hogy a frászt hozzák rád, miközben 28-as (vagy épp elhízott 45-ös) bicepszükre tűrnek egy karszalagot. Ha valamelyik közlekedési járművön utazol, akkor azt jogosan teszed, mert csak elől, a sofőrnél lehet felszállni, ott mutogatnod kell bérletet, dobálnod pénzt vagy tokent – nincs miért utazás közben ellenőrizni téged. Éppen ezért a TTC nem tart fenn verekedős, nagypofájú, semmirekellő bandákat, akiket hivatalos közegnek állítanak be. Nincs rájuk szükség.
Ugyanez a helyzet a vonaton (erről itt írtam): bár nyugodtan lóghatsz jegy nélkül 100-150, vagy még több kilométereken keresztül, de nem hiszem, hogy megéri, hiszen csak 30-35 dollár a jegy ára. Viszont tény, hogy ha szerencséd van, nem fog kalauz jönni, hogy bekiabáljon a vasúti kocsi végéből: „Elő a jegyeket, bérleteket, mert jövök!”. Egyszerűen nincs miért ellenőrizni az utazás alatt az embereket – mert a kanadaiak becsületesek és megfizetik a szolgáltatások árát. Ez így is volt – így is van, és talán így is lesz.
A helyzeten tényleg csak a sok jöttment ront. Tudok olyan emberekről, akik már hosszú évek óta élnek Kanadában, de alig várják, hogy kicsit „hazalátogassanak”, és összegyűjtsenek ezer meg ezer egyforintost, ami nagyon hasonlít a tokenre, hogy majd azzal utazzanak Torontóban.
Undorító.
Volt egy álmom. Pont olyan, mint a Nagy Fekete Harcosnak, csak az enyém után riadtan ébredtem fel. Álmomban Budapesten jártam, és a tömeggel együtt vártam a 7-es buszra, és mikor a jármű megérkezett, az első ajtón szálltam fel, mutogattam a bérletemet – de a sofőr rám sem nézett! Ekkor közelebb léptem, hogy észrevegyen. Semmi. A többi várakozó eközben a középső és hátsó ajtókon beözönlött a buszba.
Őrület, de egy év után (durván ennyi ideje élek most Torontóban) már elképzelni sem tudom: az a rendszer, ahol megengedik a több ajtón való ellenőrizetlen felszállást, egyáltalán hogyan képes elhinni önmagáról, hogy működik…
A „csöves” és a néni
Egy kicsit ehhez kapcsolódik az alábbi történet.
Ülünk a metrón, várjuk, hogy elinduljon. A legnagyobb csomópontban, a Bloor-Yonge megállóban általában vár pár tíz másodpercet, akár egy percet is a szerelvény, mielőtt indulna tovább. Velünk szemben egy fekete, testes öreg hölgy foglal helyet, könyvolvasásba kezd (!), és mellette feltűnik egy viseltes ruházatú alak. Fehér ember.
A srác bizonytalanul totyog kicsit, aztán a lehető legszebb angolsággal megkérdi a nénit, hogy pontosan merre is van, és hová tart a szerelvény. Nem úgy tűnik, hogy idevalósi lenne. És tudod, mit? Valahogy érdekes volt nézni, ahogy a fekete hölgy és a fehér „csöves” (nagyon lerongyolt volt a ruházata, cipője – úgy egészében véve az egész ember) kedélyesen elbeszélgettek róla, hogy ez itt melyik megálló és merre indul tovább a szerelvény.
Nyomát sem érzed az undornak. A társadalomra erőltetett előítéleteknek, melyeket igyekszik a média olyan nagyon kihangsúlyozni, hogy utálni kezded a saját tükörképedet is, ha vissza mer vigyorogni fésülködés közben.
Tény, hogy Torontóba érkezvén az a fentebb már említett stressz (nevezzük inkább sokknak) egy kicsit azért is ér, mert szó szerint sokszínű a város – itt mernek azok lenni. De ehhez egy akkora méretű rendőrség, rendfenntartó erő (katonaság) párosul, melyre nemigen van példa más hasonló világvárosokban. Ezt jó tudni. Az egész ország gazdasága arra épül (immáron vagy 30-40 éve), hogy befogadja a jöttmenteket és bevándorlókat, munkát és lakhatást biztosít nekik (persze nem ingyen)(ne tévedjünk el), így kivétel nélkül bárkit befogad, aki jönni akar és tud – illetve, aki be tudja bizonyítani, hogy otthon, az országában veszélynek van kitéve, üldözik, fenyegetik és az állam nem képes (nem akarja) megvédeni.
A sokszínűséget pedig, ez nem titok, nem tolerálással vagy „neveléssel” lehet békésen, törvényi eszközökkel megtartani, befogni, határok közé szorítani, hanem nagyon kemény eszközökkel, legyenek a világ egyik legkeményebb rendőri fellépései. Ebben a városban/országban még akkor is érdemes golyóálló mellényt hordani, ha csak titkárnő vagy a rendőrségen – cserébe viszont a balhéknál életben maradsz, és társaid, azok a két méteres, 130 kilós, nagyon jó fegyverekkel és egyéb kiegészítőkkel felszerelt srácok vissza fognak ütni.
Ennyi fért bele a mai mesémbe, remélem, tetszetős beszámolók és helyzetképek voltak ebből a városból, ebből a szemszögből! Az alant levő képek zöme nemigen kapcsolódik a szöveghez, de úgy éreztem, abból a több száz fotóból, melyet az elmúlt esztendőben készítettem, még mindig rengeteg akad, mely érdekes lehet a számodra – tehát fogadd meglepetésként, ajándékként ezen felvételeket!
Legyen további szép napod!
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
Metróaluljáró. Nem azt mondom, hogy mindig óriási a tisztaság, de azért nézzük már meg, hány graffiti van a falon, milyen ívelt rajzokkal jöttek a srácok! Ja, hogy minden be van kamerázva a városban, és ezért biztonságban érzed magad? Hm…
Ha nyár, akkor iskolai kirándulások, túrák. Ezek itt messziről érkezett buszok az Ontario Science Centre parkolójában. Azért egy mondat elejéig: vajon meddig fogják ezeket a böhöm nagy, erős, biztonságos, de rettenetesen ronda iskolabuszokat gyártani és használni? Semmit sem változott a cuccos immáron vagy ötven éve. Hetven? Vajon 2100-ban még ilyeneken fognak iskolába jönni-menni a srácok?
Torontóban is van Cora. Na, oké: ez itt reggeli meg ebéd készítő hely – de Cora!
A két étteremlánc kedveli az egy fedél alatt élést – rengeteg olyan hely van, ahol ezek ketten jól megférve egymás mellett, egy „küzdőtérben” elhelyezve a vásárlókat étkeztetnek. Persze az igazi csemege az, mikor társul hozzájuk még másik kettő (Taco Bell, Meki vagy Burger), úgy vannak egy fedél alatt (jelzem: külön épületben, nem valami bevásárlóközpontban).
A Görög Negyedben járva…
Erről a helyről talán már hallottál. Nos, belülről leginkább a régi Állami Áruházra hasonlít, vagy a Corvinra (aki velem egykorú vagy idősebb, tudja, miről beszélek): tele van furcsa, ablak nélküli szintekkel, olcsó, igénytelen cuccokkal, meglepően gusztustalan szagokkal, illatokkal – és csak lézengő vásárlókkal. Viszont az árak verhetetlenek. A minőség is. Ez az egyik legrégibb és persze leghíresebb áruház Torontóban.
Bravo, CTV közvetítő kocsi!
A régi Városháza. Tőle balra helyezkedik el az új, egy modernebb és rondább épületegyüttes, ahol a tűzijátéknak nevezett puffogtatást követték el december 31-én. Érdekesség, hogy az utca szélén parkoló vén kisteherautók mind-mind engedéllyel rendelkező, folyamatosan nyitva levő „gyorsárusok”, ahol éjjel-nappal ehetsz és ihatsz.
A szokásos villamos, mikor meg van duplázódva. A „hosszú” járat. Ritka, mert egy átlagos jármű is nagy befogadással bír. Ha lecserélik (szeretnék), akkor már alacsonypadlós lesz, így nem kell majd a gyerekkocsival súlyzózni fel- és leszállásnál.
Réges-régi felirat a házfalon. Igazi amerikai dizájn, nem?
Minden metróállomás bejáratánál ott vannak a „tokenárusító” automaták. Természetesen itt 3 dollár egy token, míg ha a főbejáraton mész be, ahol emberes kis fülke van TTC alkalmazottal, tőle 2,50-ért megveheted ugyanezt. Tudom, csak én vagyok ebben a városban ekkora zsidó, de szerintem a tény, hogy minden tízedik utazásodnál spóroltál 5 dollárt, kellemes érzés. (Csak a miheztartás végett: 5 dollárból nagyon kellemesen megvacsorázol – nem azt mondom, hogy akár puffadásig eszed magad, de jóllaksz.)
Életkép egy bevásárlóközpont éttermi részéből – sehol, de sehol nincsenek sorok, kivéve a Tim Horton-hálózatot. Mint valami zombik, úgy állnak sorba az emberek a cukros löttyért és azokért a muffinokért, melyek között ha csótányokat látsz és ezt meg is említed az eladónak, keserves vállvonogatás a válasz, és a kérdés: akarsz még valamit? Ha Torontóban jársz, látni fogod, hogy a Tim Horton-lánc tud valamit, mert csak itt zombulnak az emberek. Mindig, minden napszakban és minden étterműkben. Láttam olyan forgalmi dugót, amit az okozott, hogy reggel az emberek beálltak a sorba, amely kanyarodott az étteremlánc egyik autós büféjéhez. Kész. Vége
A torontói rendőrség parkolójában felfestett logo.
HOZZÁSZÓLÁSOK