Bevezető – pár szó a posztról
Még valamikor a blog indulásánál eldöntöttem, hogy szép lassan összegyűjtöm azokat a kisebb-nagyobb érdekességeket, melyekről hosszasan nem lehet értekezni, mert csak pár mondatot „érnek”, viszont egyben olvasva bőven kitesznek egy kellemes összefoglalót. Ennek láthatod most az első részét (mert bizony többet is tervezek).
Nem kimondottan Toronto „érdeme”, hogy ezek az érdekességek léteznek – többségét szinte bárhol az országban láthatod, érezheted és tapasztalhatod. A kérdés az: egyáltalán látod ezeket, vagy süketen és vakon haladsz el mellettük – és „régikanadaiként” csak most fogsz a homlokodra csapni, turistaként pedig megnyerő mosollyal keresed meg ezeket, hogy lásd és átérezd őket?
Azt mondom, minden országnak, az országot lakó embereknek, az államvezetésnek, egy-egy városnak, területnek, központnak lehetnek számodra furcsa, vagy éppen követendő példát állító érdekességei – és most lássuk, Toronto mit tud ebben a témában felmutatni nekünk!
Látható kisebbség
Ez a fajta érdekesség, mely mellett nem tudsz (és nem is lehet) elmenni.
Rögtön szembetűnő lesz, mikor megérkezel a repülőtérre, hogy az, amit idefelé jövet láttál (hol Londonban, hol Párizsban, vagy éppen Rómában, Amszterdamban, Frankfurtban), miszerint elég nagy számú a színesedés, a sokszínűség az utasok, idelátogatók között, még szembetűnőbb. És leginkább azért lesz feltűnő, mert míg az eddig „megismert” arcok körülötted csak és kizárólag utasok voltak, itt már a kiszolgáló személyzethez tartoznak.
Kanada (így Toronto) hihetetlenül multikulti (erről szóltam már itt is, de van véleményem azon a másik blogomon), így nem kell rajta csodálkoznod, hogy kaftánosok, kínaiak, koreaiak, indiaiak, máshol feketék és még feketébbek (jamaicaiak és haiti menekültek) jönnek veled szembe – ez itt természetes. Ahogy az is természetes, hogy pár hét itt tartózkodás után már meg tudod különböztetni a normális, elég régen Kanadában élő feketét a jöttment feketétől, a kínaiakat a koreaiaktól, az indiaiakat a mi cigány „üldözötteinktől” (és ebbe most nem megyünk mélyebben bele, mert még mindig nem az a blog).
Azonban folyamatosan azt fogod keresni a tekinteteddel, hogy hol lehetnek a fehér emberek. A város roppant nagy, hiszen 5-6 millió lakosa van, de bizony egy-egy buszon, metrón ülve észre fogod venni, hogy valami nem stimmel: te, a fehér ember vagy kisebbségben! Aztán majd sétálsz az utcán, és ott is szembetűnő lesz, hogy nagyon ritka az a pillanat, mikor véletlenszerűen (talán a matematika „sokszínűsége” miatt) hirtelen úgy tűnik, mintha a fehérek lennének többségben – de a pillanat gyorsan tova fog szállni, hidd el!
Szerencsére nincs ezzel semmi baj. Még.
Azért merem ezt állítani, mert bizony itt Torontóban rend van, fegyelem. Autós, lovas és biciklis rendőrök cirkálnak az utcákon, folyamatosan, mindig szem előtt maradva. Nem tolakodóak, nem kell attól félned, hogy megállítanak, és azt kérik, fújd meg a szondát, számolj visszafele százból, mert ez nem az az ország. Helyette kedvesek, mosolygósak – megvédenek téged.
Azt merem állítani, ha ez a kemény rend nem létezne, amit a rendőrök tartanak fenn a városban, az egész kanadai rendszer napok alatt omlana össze. Bedőlne. Teljesen felmorzsolódna – mert ebben a bizonytalan multikultiban nem lehet biztonságosan egymás mellett élni, főként nem úgy, hogy a fehér ember már látható kisebbség.
Ezek tények.
Kerítések és védelem
A védelem legfontosabb alapelve, hogy baj van, és segítségre szorulsz. Itt nem úgy működik a dolog, mint amit megszokhattál, hogy ha bajba kerülsz és kihívod a rendőrséget, akkor általában 15-20 perc múlva érkeznek, csak ketten vannak, és éppen teli a gatyájuk, mert sötétben keltek át az úttesten, ahol cserebogarak zúgtak el a fejük mellett.
A torontói rendőrökkel nem érdemes baszakodni bolondozni. Ezt mondják. Nyugodtan felveheted a telefont, ha esetleg zavar, hogy a szomszédodban hajnalig dáridóznak (a tudjukkik és népes családjuk)(és ebben semmi érdekes kirekesztő meglepő nem volt), mert alig 5 percen belül ott teremnek, és egyik kezükkel a pisztolyukon bekopognak a ricsajozókhoz, hogy halkan, nagyon halkan mondjanak nekik valamit. Aztán elmennek. És nem lesz többé hangos zene, lárma, kiabálások.
Ugyanis ezek a rendőrök nem szeretnek kétszer kijönni pár órán belül egy helyre. Ha így tesznek, valaki bilincsbe kerül és távozik. Az pedig nem jó dolog.
Épen ez a feneketlen multikulti, a sokszínű népesség miatt is fura, hogy Toronto jelentős része olyan kertes ház, melyet nem vontak körbe kerítéssel (és a kerítés mögött nem fröcsög feléd egy termetes kutya, habzó szájjal). Itt szó szerint úgy sétálsz el a kocsifelhajtón parkoló, lenyitott ablakokkal, bezáratlan ajtóval ácsorgó, pár éves gépkocsik mellett, hogy ha kinyújtanád a karod, érinthetnéd a fenekét. Senki sem zárja kerítés mögé, senki sem gondolja, hogy belépsz majd a járdáról és elkezdesz kotorászni a kesztyűtartóban.
Ez Kanada. Ez Toronto.
Ha látsz is kerítéseket, azok inkább a nagyon ritka magánszféra miatt léteznek. Általában fából épült, közel két méter magas kerítések ezek, melyek a ház oldalánál kezdődnek, és a hátsó kertet kerítik el kissé – éppen csak annyira, hogy ha kedved szottyan pihengetni egy napágyon, nyugodt szívvel megtehesd, anélkül, hogy az utca embere az arcodba bámulna.
A másik fajta kerítés az egyszerű, egy méter magas drótkerítés, amelynek funkciója, értelme nem sok van, de annál csúnyább. Aki megteheti (és normális, „jövőbe gondolkozó” ember), az inkább vastag sövényt ápol, bokrokat és fákat telepít, gondoz, melyekkel egyfajta érdekes határt húzhat – de szintén nem úgy, ahogy Magyarországon megszokhattad, mert mindenki vigyáz rá, hogy a kerítése (legyen tehát bármilyen anyagból) mindig a ház mellett kezdődjön. Vagyis a ház frontja, a „pofája” és az előtte látható gyep mindig tisztán, kerítés nélkül látható.
Ezt nehéz megszokni (mármint szemmel, nem ésszel), de ha elgondolkozol rajta, bizony létezhet ilyen társadalom, amely a védelmet és magántulajdont másképpen érti.
Próbálj csak behatolni bárki udvarára! Kanadában nem engedélyezett a maroklőfegyver, viszont bárkinek lehet vadászfegyvere – ami puskát, duplacsövű puskát, sörétest jelent! Ezzel érdemes tisztában lenni, mielőtt az ember „csak úgy” bekukkant a hátsó udvarokba… azt hiszem.
Ez mellett persze ott vannak a ház előtti virágágyásokba, gyepszőnyegekbe, a bejárati ajtó mellé kitűzött kis zászlócskák, melyeken ott virít egy-egy őrző-védő cég neve, ezzel tudomásunkra hozva, hogy azért leseget téged a Nagy Testvér, ha nem is látod.
És ne feledjük: minden utcában figyelnek egymásra a szomszédok. Legalábbis ezt mondják.
Gyepszőnyeg
És ha már a kerítéseknél, házaknál tartunk, vessünk egy pillantást a híresen zöld kanadai fűre! Ami ott virít mindenki kertjében, előkertjében, amire mindenki olyan fenemód büszke.
Az itt élő emberek esküsznek, hogy nagyon rossz ez az időjárás, ami általában minden nyáron „sújtja a vidéket”, mert a sok pára, az esők, az Ontario-tó miatti kicsit trópusinak tűnő levegő nagyon kedvez a fűnek, ami szeret az ég felé nyújtózkodni.
A panaszok azért érkeznek, mert sűrűn kell nyírni a füvet. És röhej: ez így van.
Viszont azért előfordulnak napok, mikor elég erősen tűz a nap, de nincsen sem pára, sem eső, és a gyep lassan elkezd kiszáradni, kifakulni. Ilyenkor a jóérzésű emberek nem fűmagért rohannak a boltba, hanem egész egyszerűen vesznek pár négyzetméter gyepet, és felszedik a régit – lerakják az újat. Érdekes. Most mit vacakoljanak fűmaggal, hetekig tartó várakozással, hogy vajon szépen, egységesen bújik majd elő a fű? Egyszerűbb az olcsó szőnyeg, amit csak leterítenek a régi mellé, és máris kész a pótlás!
Tetszetős megoldás – sokkal szebb, értelmesebb, mint fűmagozni.
Kirakott holmik
Minden ember tulajdona a járdáig tart, gyepszőnyeg esetében a járda és az úttest közötti rész is az övé. Lehet vágni a géppel. Ültethetnek virágokat, fákat és bokrokat, cserélhetik tehát a gyepet – és kirakhatják az olyan dolgokat, ami nem kell nekik.
De vigyázz!
Ha a kirakott holmi a járdán belül van, akkor csak nézd meg, haladj tovább! Akkor nem azért van ott, mert neked akarják adni! Viszont Toronto (és Kanada)(és Észak-Amerikai) híres arról, hogy ha egy-egy székre, asztalra, tévére, sütőre, matracra nincsen szükség, akkor szépen kiviszik a járda és az úttest közötti szakaszra, és hagyják, hogy meglesd és elvidd.
Ingyen.
Az elmúlt hónapok alatt a gyerek „kinőtt”, minden problémától mentes számítógépasztalát, egy-egy kisebb javításra szoruló ülőkanapét, nagyképernyős televíziót, régi, de üzemképes mosó- és szárítógépet, sütőt láttam. Bármelyik vihető volt. Ha esetleg hosszabb időt töltesz itt Torontóban és nem akarsz pénzt költeni ezek beszerzésére, csak annyi a dolgod, hogy a kertvárosi kerületek között cirkálsz (kerékpárral, motorbiciklivel, kocsival) és figyelsz.
A nagyképernyős SONY televízió, aminek kipakolását figyelemmel kísértem, egy 1998-as, régi készülék volt, de minden bizonnyal üzemképes, mert gazdája (egy kínai emberke) gondosan két téglára rakta, hogy mégse csak a puszta földön álljon, és még nylonnal le is takarta (ragasztotta), hogy a pára, eső ne menjen bele.
Ingyenes újságok és a „garázsvásár”
Rengeteg dolgot ingyen kaphatsz meg, de sok olyan holmi van, amit az itt lakók nem szeretnek csak úgy elherdálni – erre találták ki a „garázsvásárokat”. A garage sale lényege, hogy mindent a ház elé pakolnak, amiktől szeretnének megválni, és pár dollárért szerezhetsz szőnyegeket, lejárt garanciás, de eredeti csomagolású kapcsolókat, festményeket és könyveket, kacatokat, súlyosan értelmetlen porfogókat.
A legújabb sokkoló hír, hogy valaki egy ilyen garázsvásáron párszáz dollárért vásárolt egy 200 millió dollárra becsült festményt. Tehát azért érdemes 40-50 dollárral a zsebedben felfigyelni a vásárokra – melyeket villanyoszlopokon és újságokban is hirdetnek.
Az újságok egy része tehát erre is kiváló: értesülsz belőlük, hol lesz a közeledben nagyszabású „meghalt a mama, adjuk el a vackait” kiállítás, és még időben megvásárolhatod azt a terméket, amivel megalapozhatod a jövődet. Hogyne. Ezekben az újságokban, a pénteki számban találod a felsorolást – kedvedre válogathatsz!
Azonban csak a fizetős újságok tájékoztatnak ezekről az információkról (hiszen ki van ez találva, barátom), úgyhogy az ingyenes kiadványokban ne is keresd a tutit! Így tehát a városban naponta kapható két ingyenes újság, a Metro Toronto és a 24Hours nem mond semmit, ahogy a heti Eye Weekly és a Now! sem mondja meg, hol lesznek garázsvásárok.
De ne csüggedj!
Az ingyenes újságok legnagyobb érdeme, hogy van bennük olvasnivaló, nem olyan magyarosan ostoba hírekkel rakják tele, amit megszokhattál. Ha belegondolsz, azért nem kis dolog, hogy egy hétköznapi ingyenes újságot közel 30-40 percen át olvasgathatsz (a már-már magazinos súlyú Eye Weekly és Now! még ennél is több ideig kihúzza), mire a végére érsz, szemben a budapesti Metropol kiadvánnyal, ami nem akar semmiféle érdekességgel szolgálni, csak olyan hírek vannak benne, melyeket akár a buszon kapaszkodva is megtudhatsz, és terjedelmében is lényegesen rövidebb.
Egyelőre tehát ez lett volna az érdekességeket bemutató posztom; remélem, azért tudtam pár kellemes percet szerezni neked! Egyelőre ennyi a mese mára Torontóból.
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
Ez egy olyan fotó, amit már láttam egy másik magyar blogon is kiposztolva (ezt persze magam készítettem, azt a másik fotót valószínűleg velem egy időben/egy napon valaki). A pontos helye ennek a fotónak az olasz negyedben a Palmeston Boulevard.
A Canadian Tire-ben veszik a gyepszőnyeget, mint a cukrot
Nagyobb buszmegállókban és kereszteződésekben az „újságosok”
Ingyen elvihető mosó- és szárítógép („És igen, tényleg működnek”)
HOZZÁSZÓLÁSOK