Környezeti dolgok
Az ember felépítette azokat a helyeket, ahol többedmagával élni, dolgozni, szórakozni tud, és a gondolkodó ember szólt építés közben, hogy legyenek természetes helyek is a beton között – így aztán néhány városban fákat, bokrokat, füvet és „végtelen” mezőket láthatunk (akár Európán belül is). Az előrelátó emberek városai ezek. Olyan embereké, akik tudják, hogy a végtelen rohanás, a munka és a családi boldogság/nyomorúság mellett, a magány seggberúgása tagadása mellett, és a természetbe való „visszatérés” gyarló érzése közelében szükség van zöld területekre.
Érdekes, de sokszor azt hallani, hogy egy-egy városban azért nem tudnak kialakítani elégséges zöld területet, mert régen épült, túlságosan kötött a szerkezete, nem lehet a házak és utcák közé semmiféle füvesítési, parkosítási programmal „betörni” – ezek mind hazugságok. A tehetetlen és korrupt ostobák hazugságai.
Tényként könyvelhetjük el, hogy az amerikai városokat már sokkal előrelátóbban építették, mint ahogy az európaiak terveződtek épültek. Rendben van. Nagyobb, szélesebb, hosszabb utcák, és magasabb, tömörebb, szebb épületek, és világosabb, szellősebb városrészek készültek, mert az építészeknek volt bőven „rossz tapasztalata”, miközben bejárták az európai legszebb városokat. Tehették, hogy másként építkeztek – és ez szemet gyönyörködtető, mikor egy-egy amerikai várost látogatsz meg.
Toronto mégis kitűnik a többi amerikai város közül, hiszen éveken keresztül a világ egyik olyan címével büszkélkedhetett, amely miatt irigykedett rá a világ több száz hasonló városa: ez volt a legélhetőbb város a földkerekségen.
Aztán történt valami.
Élő és élhető
Nem csak attól élhető egy város, hogy igyekszünk kicsiny, de rendezett parkokat és szökőkutakat elhelyezni a toronyházak árnyékában. Nem attól lesz szebb egy hatalmas útkereszteződés, hogy a bal szélén elterül egy tízszer tíz méter széles park, melyet becsülettel gondoznak. Ezek csak kis lépések – a nagyobb várat magára.
Élő várost tervezni, ahol szívesen sétál, ücsörög, bámészkodik az ember, nehéz. Azért is, mert egy idő után a sok „látnivaló”, az utcák egyhangú érdekessége, az épületek, szobrok, kapuk és égbe nyúló, középkori bejárati ajtók, lépcsősorok vagy éppen új, merészen modern épületek már nem vonzanak annyira, hiszen úgy érzed, hiányzik valami.
A levegő?
A szabadság?
Egészen más dolog egy valóban szép, élő várost megcsodálni, mint egy élhetőbb városban látni a másikhoz képest szinte felszabadultabb, kivirultabb, boldogabb lakosokat.
Toronto hosszú éveken keresztül a világ legélhetőbb városa volt, és ezt a címet végül Bécs városa vette el tőle 2009-ben. (Érdekesség, bár nem ide tartozik: Bécs 2010-ben is a világ legélhetőbb városa lett.)
Vajon mi alapján állítják össze ezek a bizottsági tagok, ezek a „majdmegmondomén”-emberek a sorrendet? És miért vesztette el Toronto az elsőbbségét?
A zöld
Ha először beszélünk róla, mindenképpen elriasztanak a következő dolgok: túlságosan nagy a város, rengeteg szintén nagyobb város veszi körbe, a legendák szerint messziről úgy néz ki, mint New York (vagyis tele van felhőkarcolókkal), az egész egy nagy betondzsungel, ahol több millió ember zsúfolódik össze. Élhetetlennek tűnik.
Toronto jelentős része azonban olyan, mintha valami kis vidéki várost látnál. Hatalmas területek, parkok, széles utak és járdák, végeláthatatlan „üres terek” a házak, épületek között. Nem csak az elmédet, hanem a szemedet is nyugtatja (vagy fordítva).
Minden zöld. (Tegyük hozzá: nem télen.)
Azok, akik annak idején a világ legélhetőbb városává nyilvánították, minden bizonnyal figyelembe vették, hogy Torontóban nem rengeteg, hanem megszámlálhatatlan zöld terület van. Ezt anélkül, hogy látnád, el sem hiszed.
Tervezői anno parkokkal, zöld területekkel „rakták tele” a várost, pontosan úgy, ahogy azt kell is egy ekkora méretű lakóhelynél. De ez mellett ott vannak az egyéni kis parkok is, az apró ágyások, bokrok, virágok, melyeket szinte minden út mellett, esetleg épület társaságában láthatsz. Ezt a várost úgy lepi el a természet, a „vadon”, hogy szinte már természetesnek, az élet velejárójának gondolod ezt a helyzetet.
Itt nem csak egy Margitsziget, egy Népliget, egy Városliget van, hanem több tíz ekkora méretű park. Egyszerűen hihetetlen ez a sok zöld, melyet időnként épületek falai, ember alkotta dolgok szakítanak meg.
Ennek a rengeteg zöldnek köszönhetően Toronto egyszerre lett az emberek és állatok városa is, és ezt most illik nem félreérteni.
A parkok
Parkokat még a kimondott „belvárosban” is találsz – de ahogy egyre kijjebb és kijjebb érsz abból a régióból, ahol magasra szökő toronyházak vannak, egyre többel fogsz találkozni. A belvárosi parkok nagyjából olyanok, mint bármely más város parkjai; sokszor házak veszik őket körbe, ott kókadoznak körülöttük a fák, bokrok, és némi zöldterület is akad a játszóterek, padok között – és természetesen gondozott virágágyások.
A külsőbb területeken fekvő parkok már igazán „hízottabbak”, sokkal nagyobb területen terülnek el. Ezek általában a belvárosi családi házak környékén találhatóak, és arról ismered fel őket, hogy szinte mindig (amíg jó idő van) tele vannak emberekkel. Egyszerűen csodálatos látvány, hogy bár tényleg több száz park van Torontóban, de mindegyiket használják, ellepik az emberek – esznek, isznak, mulatoznak és játszadoznak, kerékpároznak, vagy csak ülnek és nézik a többieket. Nem egy, nem kettő, hanem több tíz ember – minden parkban.
Látni, hogy az emberek szívesen jönnek ezekre a zöld területekre – szívesebben tartózkodnak itt, mint a lakásokban, és ide tartoznak. Otthon érzik magukat. Tényleg röhej, de baráti társaságok és vállalatok tartanak nagyobb rendezvényeket ezekben a parkokban (előtte egyeztetni kell a park vezetésével), és baráti társaságok frizbiznek, vagy futóbolondok kocognak a füvön, élvezve azt, hogy ennek a városnak a gyakori szélmozgás miatt ritkán szmogos a levegője.
A jóléti társadalom egyik alapköve, hogy „mindent a jobb életért!”, és ennek fényében rögtön fel fog tűnni, hogy a parkok jelentős részén mind a gyalogosok, mind a kerékpárosok számára le van aszfaltozva a járda. Nem, nem döngölt föld, nem kavicsos – rendes, széles, szépen elsimított az aszfaltút, nehogy már rázza a homok a kormányt!
Ez persze kicsit röhejes is. Ettől függetlenül könnyedén megszokható.
Ahogy megszokható az is, hogy időnként a parkok között néhány ház található – vagyis nem a házak között találhatóak parkok. Érted, ugye? A parkokat kerékpárutak járdák kötik össze, és ha úgy adódik, akár órákon át sétálgathatsz a zöldben, anélkül, hogy városi forgalmat látnál.
Ez is egy hatalmas dolog, hogy a város „lüktetése” mellett alig pár méterrel már egy olyan világ omlik rád, melyben patakok, folyók és tavak, mókusok, kígyók és békák, és őzek, madarak, ez mellett rengeteg zöld létezik. Ez ami a legfontosabb: csönd.
Nem tudom, hogyan csinálják.
Csönd van a parkokban, nem hallod a város zaját (talán, mert nincs a városnak zaja?), és ha valaki azt merné állítani, hogy nem is egy több millió lakosú nagyvárosban van most, akkor el kéne neki hinnünk. Hihetetlenül érdekes, hogy miközben a belvárosi részeken és a metrómegállók mellett valóban „városias hangulat” alakul ki, tényleg vannak hatalmas útkereszteződések, és talán még azt is mondhatjuk, hogy forgalmi dugók keletkezhetnek, addig pár utcával odébb már zavartalan nyugalom van, csend és rend. Mókusok és boldog kertvárosi háztulajdonosok ugrándoznak kinn a füvön, vagy a fák árnyékában.
Nem ismersz rá a városra.
Toronto időnként kiismerhetetlen.
Tetszetős, hogy időnként a kertváros házai között „kihagynak” egy-egy parcellát, és ide amolyan hosszan elnyúló parkot terveznek, közepén természetesen széles járdával. Ezek a területek aztán egy-egy nagyobb zöldterületen futnak össze – így aztán úgy tudod bejárni a várost a forgalmas főutak mellett (bár ez csak a külsőbb kerületekre igaz), hogy nem is látsz buszt, és autót is csak elvétve.
Találtam a városban egy olyan területet, ahol régebben vasútvonal haladt. A síneket felszedték, és bár a sínek szélességében tudtak volna telkeket kiosztani, a területet inkább meghagyták a sport szerelmeseinek (kocogók, „vadbicajozók”), és nyáron rendszeresen vágták is a füvet.
A parkok szerves része szokott lenni a nagy, minden játékszert felvonultató játszótér, és néha a közeli iskola saját, nem elkerített udvara is ide csatlakozik bele. Ez még egy olyan érdekesség, melyet meg kell említeni. Torontóban az iskoláknak és óvodáknak hatalmas területük van, sok esetben az udvar maga egy roppant nagy park, ahol kézilabdázni, focizni, sportolni lehet.
Az iskolák és óvodák a saját eszközeiket (játékautók, labdák, sporteszközök) bezárják egy nem magas, inkább csak jelzésértékű kerítéssel zárt területen, ahol egy könnyen nyitható bádogbódé ad helyet a dolgoknak – sosem törik fel. Még sosem láttam senki idegent a kerítésen belül, csak azért, mert ott van az iskola/óvoda saját kisautója, amivel mondjuk az ő gyereke akarna játszani. Nem. Az ott nem közterület, és ezt mindenki tudomásul veszi.
Konklúzió gyanánt
Lehet azzal jönni, hogy azért Torontóban volt bőven hely mind az építéshez, mind a tervezéshez, és el is fogadná az ember, ha nem tudnánk, hogy bizony itt régebben, mikor még nem ömlött ez a rengeteg jöttment az országba, előre gondolkodó és előre tervező emberek éltek. Lehet, most is találunk belőlük párat – de az elődök tervezte látványok jobban a szemünkbe villannak.
Torontóban rengeteg olyan városrészt találhatsz, ami már létezett 20, 40, 60 vagy éppen 80 évvel ezelőtt is – ezek a városrészek már akkoriban „zöldek voltak”, illeszkedtek a végeláthatatlan és csodaszép kanadai tájba, ahol az állatok az urak, és az emberek bebocsátást kaptak. Mert amint megállsz itt és körbenézel (bármelyik parkban, bármelyik olyan zöldszigeten, ahol nem a beton ömlik rád, hanem a nyugalom, a természet aurája), rá fogsz jönni: bár itt is előbb léteztek állatok, előbb éltek és szaporodtak ezen a területen, de most is az övéké a hely – és mi, emberek csak másodhegedűsök tudunk lenni a történetben.
Torontóban azért, mert így lett megtervezve.
Semmi több nem kell hozzá: hely. Abból a világon elég sok területen akad még, akár Budapesten is. Csak akarni kell, és hihetetlenül élhetővé, boldogabbá, nemzetközileg nevesebbé lehet tenni egy-egy várost.
Bécsnek sikerült.
Torontónak sikerült.
Sikerülni fog?
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
Don River a Sunnybrook Parkban
A Dallington Park focipályája
A Clarinda Park egyes részei még természetesek, nem aszfaltozottak
Ha belepottyannál a folyóba, bárki fejen dobhat ezzel – és ki is húzhat
Amúgy nyugodt a folyó, de ha áradás van, megvadul – ezért kell a mentőfelszerelés
Focimeccs (lányok játszottak, jó volt nézni) a Linus Parkban
A folyó megzabolázására készült kőfal (Wilket Creek Park)
A High Park bejárata (azért itt előkelőbb a felirat, mint általában szokott)(nagyobb is a park)
Csendélet a High Park belsejében
Művészi – ritkán látogatott helyen van (High Park)
A giccs itt is ömlik, de azért „lekaptam” (High Park)
Meg nem mondanád, hogy innen 50 méterre 2x2 sávos főút dübörög (East Don Parkland)
Ki építhette, mikor, és miért hagyták így tönkremenni? (Clarinda Park)
Többségében ilyen táblákkal jelzik a kisebb-nagyobb parkok bejáratát (van ott egy „magyaros” is)
A Linus Park másik végéből „lelátni” a belvárosra (panorámafotó)
HOZZÁSZÓLÁSOK