Megelőzés gyanánt
Eljött hát ez a cikk is – itt az idő, hogy most egy olyan dologról meséljek, ami kissé ki szeretné majd meríteni a politikai korrektség és a rasszizmus fogalmát, holott erről szó sincs. Azonban fontos, hogy már az elején leszögezzük: ahogy a blogszabályzat is kimondja, itt én vagyok a főnök, és kegyetlenül cenzúrázok, ha esetleg olyan ostoba hozzászólás érkezik, amelyik kissé színesíteni szeretné ezen poszt tartalmát.
Nem kell színesíteni, nem kell cigányozni és zsidózni, mert ez nem a te dolgod!
Azonban egy sajnálatos, de nem ide tartozó dolog miatt a megjelenést nem tudom sem nyomon követni, sem az esetleges hozzászólásokat átnézni, azokra válaszolni, így cenzúrázni sem tudnék – legalábbis a megjelenés napján, és az azt követő pár napon keresztül. Ezért a hozzászólásod pár napig talán nem fog megjelenni, mert azelőtt, hogy élesedne, látnom kell.
Elnézést a technikai malőrért, de ezen a blogon minden hónapban háromszor jelenik meg poszt, és nem fogok lemondani a pontosságról egy kis probléma miatt!
Nagyjavítások
Az egész úgy kezdődött, hogy jött pár ember, még valamikor a múlt század végén, és utcákat, házakat, parkokat és működő, többnyire csodálatos várost tervezett – aszfaltot a kocsik alá, és betont a gyalogosok alá. Toronto pontosan olyan tempóval épült, mint a többi nagyváros (vagy város, település) a bolygón.
Azonban idővel szükségessé válik, hogy egy-egy föld alá rakott eztmegazt, többnyire kábeleket vagy csővezetéket kicseréljenek, javítsanak, és ezért fel kell törni mind járdát, mind az aszfaltot. Jönnek a srácok a hatalmas munkagépekkel, és bőszen nekiesnek az útban lévő dolgoknak. Ennek nyomait szinte mindenhol látni lehet.
Mindenhol a Földön.
A nagyjavítások ideje mindig azon múlik, hogy az ott lévő emberek dolgoznak-e vagy csak sunyi módon kerülgetik a munkát. Ezzel nem érdemes vitatkozni. Ahol csak kerülgetik a munkát, ott a földbe mart lyukak, árkok akár több hétig is csúfítják a környéket, nem szólva a rengeteg egyéb kiegészítőről, ami szükségeltetik a munkálatokhoz: támasztékok, szerszámtárolók, mobil WC-k, a főnökök guruló viskója, és a munkagépek.
Magyarországon ezeket a cuccokat elkerítve, kutyás (időnként fegyveres) őrrel kell védeni.
Kanadában (Torontóban) szabadon állnak az éjszakában.
Ahogy neked is, úgy nekem is volt részem bepillantást nyerni egy-egy budapesti (vagy akár más városban lévő) „földtúrásba”, és bizony meg kell állapítanunk, hogy a homok lapáttal történő apró izgatása, lökdösése vagy a munkagépek árnyékában bekövetkező „megérdemelt déli pihenő, ami tizenegytől kettőig tart, és utána elmegyünk a haverokkal bekapni egy pofa sört” szinte mindig a pofánkba ömlik – ez egy „jó” magyar virtus.
Emlékszem, régebben legendák kaptak szárnyra, mely szerint Ausztriában is fel szokták tépni az aszfaltot az úttestről, de ott nem elkerítik, hogy hetekig veszélyes zónává legyen a kerékpárosok és autósok számára, hanem rögtön kijavítják a hibát, és visszatemetik a lyukat, majd szépen le is aszfaltozzák.
Cirka egy, maxi kettő, nagyon rossz esetben három nap alatt végeznek.
Azt hiszem, találtam egy másik országot, ahol szintén „nem szaroznak”, ha munkáról van szó. Az összes nagyjavítást befejezik, mielőtt kimondanák: mukk.
Messziről jött emberek
Egyik reggel azt veszed észre, hogy „munkakalapos” srácok járkálnak az utcán, és valami terveket nézegetve beszélgetnek. Mire feleszmélnél, és elgondolkoznál, mi történik, hirtelen hatalmas teherautók jelennek meg, és ledobják magukról a munkagépeket, amik rögtön megvadulnak, és dolgozni kezdenek. Csak állsz a hűvösben, és nem hiszel a szemednek.
A messziről jött, eddig sosem látott emberek ezt követően másik teherautóra rakják a szemetet, a széttört, darabokban feltépett aszfaltot és betont, és rögtön viszik is el a tett helyszínéről, mert az mégsem járja, hogy estére egy-két hulladéktorony álljon, ezzel is csúfítva a környék békéjét!
Ugye, milyen hihetetlen? Van folytatása.
Napi 10-12 órát melóznak a srácok, folyamatosan zavarják a környék nyugalmát, de mégsem fog senki sem feléjük rohanni egy-egy szamurájkarddal, amiért a gyereke nem tud tőlük békésen labdázni, lopni, aludni, fenyegetni, esetleg tíz év alatti lányokat molesztálni a közelben. És ha arra ballagsz, amerre ezek a jó munkásemberek dolgoznak, meglepetten tapasztalni fogod, hogy még egy-egy mosolyra is telik két csákányozás közben! Megállsz, hogy nézd, ahogy melóznak (mert, mondjuk érdekes, ahogy a markoló által kivájt árokba rakják az acélfalakat, hogy ne omoljon a melósra a föld), és nem kergetnek el a kurva anyádba messzire.
Ja, ne lepődj meg: ezek fehér emberek. Elfelejtettem mondani?
Egyszóval messziről érkeznek, ledobálják a figyelmeztető táblákat, végzik a dolgukat, elviszik a szemetet, mobilvécét használnak (nem fákat, bokrokat), és egyáltalán nem látod, hogy valahol a hűvösben ácsorogva azon töprengenének, hogyan kellene elvégezni a munkát, hanem dolgoznak. Van ez így. Ezért, amiért ők ennyire igyekvők, a földmunkák, csatornacserék, betemetések és újraaszfaltozások átfutási ideje itt Torontóban is pár nap, maximum (nagyobb munkáknál) egy-két hét.
Szanaszét
És tényleg meglepő, hogy mikor estefelé befejeződik a nap, akkor mindenki összepakolja a kis cókmókját, és távozik „balra”. Maguk mögött hagyják az eltelt napot – és a gépeket.
Tudjuk jól, hogy a közbiztonságáról nemigen híres országokban (nem fogom sorolni őket)(de a mi kis Magyarországunk közöttük van)(első helyen) ilyenkor, estefelé, éjjel és hajnalban hirtelen még dolgosabb emberek bukkannak fel (nevén nevezve: tolvaj cigányok), és elkezdik vinni, ami vihető, mozdítani, ami mozdítható. Ez sokaknál az élet velejárójának tekinthető cselekedet, más ostobák szeretik „mosdatni” őket a mélyszegénységre, munkanélküliségre hivatkozva – ettől a tény bizony tény marad: ha éjjel valami nincs lebetonozva és nagy értékű, az reggelre nem lesz meg.
A szanaszét hagyott dolgokhoz Torontóban senki sem nyúl hozzá. Itt nem divat fenyegetőzni, a késeddel hadonászni, ahogy nem divat lopni, erőszakoskodni sem – pár percen belül előzetesben és pár napon belül börtönben találod magad!
Ezért aztán a munkagépek, melyek értéke itt is több millió forint több tízezer/százezer dollár, a maguk boldog tétlenségében, háborítatlanul ácsorognak az utcákon. Mellettük ott vannak azok az acélhengerek, fatömbök, különféle szegek, szegecsek, eladható termékek, melyekre minden bizonnyal lenne vevő, de senki sem próbál „nyúlkálni”.
Kíváncsi voltam, ezért lassan, jól láthatóan jártam körbe a területeket, és komótosan, elég lassan fényképeztem. Szerinted? Nem kellett egy perc, és a közelemben elhaladó kerékpáros férfi már le is szállt a nyeregből. Kérdezte, miért és mit fényképezek.
Azt feleltem neki, hogy Magyarországról jöttem, és nem értem, hol vannak az őrök. Milyen őrök, kérdezte, és azt mondtam, hogy azok, akik a gépekre vigyáznak. Egyre óvatosabb képet vágott, mint aki biztos benne, hogy egy őrülttel van dolga. Láttam, hogy forognak a szemei, tehát erősen gondolkozik, és megtoldottam: olyan őröket említek, akik a tolvajok ellen sétálgatnak egész éjjel a munkaterület és a munkagépek körül.
Tolvajok?
Most komolyan: próbáld elmagyarázni egy kanadai embernek, hogy a munkagépet, az építési szerszámokat, a rézdrótokat, bármit, ami mozdítható a környéken, Magyarországon röhögve nem egy éjszaka alatt, hanem pár óra alatt elviszik! Nem érti. Miért vinné el bárki is? Mi szüksége rá? Úgy éreztem, mekegő angoltudásom ellenére mesélnem kell a férfinek, és eltöltöttünk legalább tíz percet, mire felfogta, hogy a Nagy Víz másik oldalán bizony vannak olyan egyének, akik akkor kezdenek munkába menni, mikor mások befejezték azt, és a kakas kukorékolásával fekszenek.
Egy olyan embernek magyaráztam, aki pár évvel ezelőtt még kivette a fizetős újságot a szabadon nyitható újságos rekeszből, és ezt követően bedobta a napilap árát a gyűjtőbe. Aztán egyik nap azt vette észre, hogy a megszokott mozdulattal már nem rúg labdába, mert a rengeteg jöttment miatt, akik folyamatosan kilopták az újságot, és pénzért árulták pár sarokkal odébb, most már előbb be kellett dobni a pénzt, és csak ezt követően nyílt a rekesz ajtaja!
Ezek az emberek itt körülöttem olyan naivak, hogy el sem hiszed. Pontosan ezért merik szabadon hagyni a drága munkaeszközöket, gépeket, bármit az utcán (az, hogy megállsz a kocsival valami parkolóban, és bemégy a boltba vásárolni, miközben nem zárod be az ajtókat, de még az ablak is le van eresztve, teljesen természetes), mert nem tudják, hogy immáron itt élnek közöttük azok, akik sunyi tekintettel az alkalmat lesik. Alkalmat, hogy lopjanak – kockáztatva rendőrséget, akár börtönt, vagy kiutasítást.
Mivel ez a blog nem politikai, nem foglal állást (pedig hidd el: nagyon szeretném). Mindössze a tényre szerettem volna rámutatni, hogy Torontóba érkezvén, itt élve ilyen dolgokat is láthatsz és tapasztalhatsz. Nem fog meglepetésként érni, ha sorra ballagsz el nyitott ajtajú autók, szabadon hagyott munkagépek, rézkábelek, eldugott, parkok mélyén található rézszobrok mellett.
Azért néha elgondolkozom, hogy ezeknek, akik Magyarországról érkeznek, kicsit/kissé beszélik a magyar nyelvet, és igenis vérükben van a „szabadság”, némi munkakerülés, „jó élet”, boldogság és „családszeretet” (nevezzük már nevén: a cigányoknak) vajon mennyire rossz érzés elhaladni egy-egy ilyen hely mellett, ahol ők nem munkagépeket, hanem vasat, rezet, hihetetlen sok pénzt látnak?
Nem sajnálom őket.
De azért mindig ez van az eszemben, ha észreveszek szabadon hagyott, drága gépeket.
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
HOZZÁSZÓLÁSOK