Legendák és a valóság
Hidd el, hogy az elején még te beleeshetsz abba a hibába, amibe jómagam, vagyis a hatalmas Ontario-tavat látva boldogan jajdulsz fel, hogy milyen csodálatos ez a tenger - aztán a kedvesed majd kijavít: ez „csak” egy nagyobb tó!
Igen, az európai szem megszokta, hogy a magas felhőkarcolókkal épült modern amerikai városok (többségében) óceánok partján terülnek el, olyan végeláthatatlan víztömeg mellett, ami egyszerre segíti elő a frenetikus látványt, illetve a mesebeli tükröződést a vízszintes felületen (mind éjjel, mind nappal). Tény, hogy egy olyan báros, ami pölö éjszaka nem csak a maga nemében Pazar látvány, hanem „ráfeszül” az előtte békésen hullámzó vízre is, képmásával kedveskedve nekünk, rengeteg turistát és hobbifotóst vonz.
Toronto világváros, hatalmas felhőkarcolói és csodaszép panorámája van, illetve „nyaldossa” mind a partjait, mind az egóját egy végtelenbe szökő víztömeg, és a Hold (meg a vízfelület területe) miatt itt is érvényesült az apály-dagály viszony, és időnként erős, tarajos hullámok érnek partot. A tudatlan szemnek tehát ez egy tengerparti hely, és nehéz felfogni, hogy valójában persze nem az.
A legendák szerint a várossal szemben elhelyezkedő földnyelven annak idején ugyanúgy házakat és templomokat, üzleteket és szórakozóhelyeket építettek, mint a környéken szinte mindenhol. Az élet remekül folyt, Toronto folyamatosan terjeszkedett, az emberek kedvelték ezt a helyet, hiszen rövid lovaglás, gyaloglás után bárki „átérhetett” a kis öböl másik oldalára, a szárazföldre.
Egészen 1858. április 14-éig.
Azon a napon nagy vihar kerekedett, és örökre elvágta a földnyelvet (a mai szigeteket) a város, a kontinens többi részétől. Attól a napról kezdve az a keskeny földnyelv, ahol előtte kényelmesen át lehetett haladni, megszűnt. (Feltételezhető, hogy mindössze egy gyenge, keskeny, erősebb fák, bokrok, egyéb növények nélküli homokpad volt ez, melyet a háborgó tó gond nélkül nyelt el, szállított szerteszét.)
Érdekes, mert könnyűszerrel vissza lehetett volna állítani az eredeti, vihar előtti állapotokat, de a városvezetés gondolkodni kezdett, és kitalálta, hogy ez a természeti jelenség még kapóra jöhet Torontónak – és így is lett.
Kompjáratot kezdtek el közlekedtetni a szigetek és a szárazföld között. Ennek hatása szinte előre kiszámítható lett: a szigeteken megdrágult az élet. Hirtelen egy magasabb életszínvonalon élő elit kiváltsága lett az itteni élet. Sorra szűntek meg az üzletek, a szórakozóhelyek, és aztán 1894-ben elkezdték a vidámparkot is megtervezni és megépíteni, illetve 1897-ben a torontó baseball-csapat (a Maple Leaf) is itt kapott saját stadiont (ez utóbbit aztán 28 évvel később lebontották, mert több tűzeset és átépítések után már nem tartották biztonságosnak).
Aztán a repülőteret is megépítették, és a múlt század ’50-es éveiben Toronto vezetői döntöttek: a szigetről elkezdték „kitelepíteni” az embereket, házakat, megszűntették az utcákat, és olyan változásokat eszközöltek, amitől több zöld, több fa, több egészséges hely állt a kirándulni vágyó emberek rendelkezésére. Több száz házat vásároltak fel, bontottak el, egész utcákat szüntettek meg, és ennek hatása ma látszik igazán – a szigetek remek kirándulási, kikapcsolódási lehetőség, ahol szinte elveszik az ember a természetben – miközben mindössze negyed óra utazásra van tőle a nagyváros.
A legendák persze születnek és megtartják „vérfagyasztó” szokásaikat: megpróbálnak ijesztgetni. Az egyik ilyen legenda szerint a szigetek egyik végében épített világítótorony egyik kapusát megölték, testét ismeretlen helyre szállították és temették, és a kísértete a mai napig nyög, nyöszörög a ködös éjszakákban. Egyébként ez a világítótorony 200 éves, és a legrégebbi létező ilyen torony a Nagy-tavaknál.
Szervezés kérdése
Amennyiben megkérdezel valakit, aki régebben már járt a szigeteken, hogy hogyan lehet eljutni oda, és ez mennyibe kerül, különféle érdekes teóriák látnak napvilágot. Szerencsére (ez fontos) a híddal való összeköttetés nincs benne a legendák között, de annyi szent, hogy többen esküsznek rá: tavaly már több mint 10 dollárba került a komp. Tehát viszonylag szép árat kérnek érte, és nagyon ritkán, csak félóránként jár. Ezzel szemben kellemes meglepetésben lesz részed, mert mindössze hat és fél dollárba kerül egy retúrjegy (a kompok tényleg féllóránként járnak) – és nincsen szabályozva, mikor kell visszautaznod. Ha akarsz, akár napokat is tölthetsz a szigeteken; a te dolgod!
Szervezés kérdése az egész. Mármint az, hogy te legyél az első, és egy még viszonylag üres szigeten jól érezhesd magad, akár csak egy órán át. Az első kompjárat nem sokkal reggel kilenc óra után indul, és eléggé kevesen vannak rajta, hiszen ez még kicsit „korai”. Tehát ha ügyes vagy, és szeretsz korábban ébredni, mint az itteni „őslakosok” és jöttmentek, akkor rajta lehetsz ezen az első kompon, nem fognak fellökni, nem lesz tömeg, akad bőven ülőhelyed – és természetesen remek fotókat tudsz majd készíteni (jól tudsz helyezkedni a szinte üres kompon) a városról, a még üres szigetekről.
A komp pontosan olyan egyszerű, mint amilyennek lennie kell. Van neki eleje és hátulja, ami az oda-vissza út során folyamatosan „cserélődik”, ugyebár, vagyis ha a szigetek felé mégy, akkor a hátuljánál szállsz be, és az elejét lesed meg, de ha a szigetekről érkezel, akkor a mostani elejébe szállsz majd be (ami a hátulja lesz), és jössz ide hátra (ami most az eleje lesz).
Érdekes, hogy bármilyen kellemes, már-már „gatyarohasztó” melegben szeled át a komppal a kis öblöt az Ontario-tóban, köbö az indulást követő harmadik, negyedik percben azt veszed majd észre, hogy kellett az a kardigán vagy pulóver, amit hoztál magaddal. Mert olyan hihetetlen erős, hideg, kellemetlen szél fog átcsapni, amit egyébként nem is gondolnál, és ami meglepő, hiszen mind a városban, mind a szigeteken egyébként csak alig, vagy egyáltalán nem mozog a levegő.
Ha tehát megszervezted, hogy elsőként léphess aznap a szigetekre, akkor abban az élményben lesz részed, hogy veled együtt szinte csak 10-20 másik látogató érkezett – és ez jó, hiszen így tudsz igazán kikapcsolódni.
A Toronto-szigetek öt kisebb-nagyobb szigetből összeállt csoport, mely szigeteket általában egyszerű, de széles fahidak kötnek össze. Ezekre a széles, magabiztos és erős hidakra azért van szükség, mert bár nagyon elenyésző a motoros közlekedés, azért tudni érdemes, hogy az összes út le van aszfaltozva, és akad egy-két szolgálati gépkocsi. Ezeknek a kocsiknak, illetve a szigetek mentő- és tűzoltószolgálatának biztonságos összeköttetésekre van szükségük.
Egyébként szabad a pálya – viheted magaddal a kerékpárodat, bérelhetsz is kerékpárt, sőt: lehet dupla kerékpárt bérelni, lehet lábbal hajtható kétszemélyes kiskocsit, akár négyszemélyest, és persze lehet nagyokat sétálni az utakon. Mivel a szigetek elég nagy területtel bírnak, rengeteg érdekes látnivalót kellett „bepakolni” ide, hogy a turisták, a kirándulók akár egy egész napon keresztül kellemesen eltölthessék az időt.
Amikor megérkezel, legelőször azt fogod észrevenni, hogy bár egész nap ez a dolguk, és talán évek óta ezt a munkát végzik, a komp személyzete, illetve a kikötői személyzet egytől egyik kedves, mosolygós veled – kivéve a jegyszedő nénit, aki persze fekete emberke, és értetlenül áll azzal szemben, hogy te megtartanád a jegyedet, ha már fizettél érte, hiszen szeretnéd emlékbe elrakni.
A sziget „bejárata”, ahol a kompból kiszállsz, egy hatalmas park, veled szemben szép nagy tábla, ahol az összes információt megtalálod a lehetséges helyekről. Van a szigeteken tehát vidámpark, egy hatalmas állatfarm, érdekesebbnél érdekesebb állatokkal, egy öreg világítótorony, templom, illetve sok-sok homokos „tengerpart” (mindenhol egyen fürdőruhába bújt, béjvacsos srácokkal és csajokkal), és persze találsz jó pár parkot, padot, csendes zegzugot, ahol megpihenhetsz, és gyönyörködhetsz a virágokban, esetleg a táj harmóniájában.
A látnivalók
Van egy roppant hosszúnak tűnő móló, amin keresztül kicsit begyalogolhatsz a végeláthatatlan víz fölé, de mikor rajta állsz és visszanézel, végül is azt mondod: lehetett volna hosszabb, talán olyan, mint amilyeneket Kaliforniában, Floridában építenek (nem csak 20-30 méteresek, hanem akár 80-100).
Ha a mólóról elindulsz balra, láthatod a távolba nyúló hullámtörőket, azokat a roppant nagy (és roppant látványos) köveket, amiket a strandolók miatt pakoltak a vízbe. A strandokon folyamatos felügyeletet kapsz, vagyis ha fuldokolsz, jó esetben egy izmos srác fog érted menni, rosszabb esetben az a lány, akit látva majdnem elkapott a röhögés, hiszen súlyánál fogva még a kilátója létrafokain is alig tudott felkapaszkodni. Egyébként ezek a vízimentős kilátók elég kezdetleges építményeknek tűnnek, és mindössze egy sátortető óvja a srácokat és a lányokat a naptól – bár az tény, hogy elég sűrűn váltogatják egymást.
Rengeteg hely van tehát, ahol pancsikolni lehet, és az érzés valóban olyan, mintha valami nagyon nagy tenger- vagy óceánparton lennél, azzal a különbséggel, hogy az Ontario-tó nem sós vizű. A cápaveszély tehát kilőve.
Ballagásaid során láthatod a „művészek faluját”, pár olyan faházat, ahol a felirat szerint komoly, a kanadai álmot élő, Kanadáért (talán) sokat tévő emberek laknak. Az, hogy ők művészek lennének, inkább abban merül ki, hogy a fű nincs levágva, a házakat takaró fa takarólécekről pereg a festés, az ablakok nem koszosak, hanem retkesek, minden elhanyagolt, és még a falnak támasztott bicajok is kétségek között állva rozsdásodnak, jelezve, hogy itt nincsen idő holmi hétköznapi dolgokra, mert itt komoly dolgok folynak.
Hogyne.
A világítótorony már olyan messze esik a turisták által meglesett helyektől, hogy errefelé csak pár emberkét látsz – és azok is messziről, szemmel láthatóan mérhetetlen tudást felhalmozva lőnek el pár képet, mielőtt iszkolnának tovább. Pedig ha közelebb merészkednének a toronyhoz, talán el tudnák olvasni a történetét, megnézhetnék a tövében, az ajtajában állva, érezhetnék azt, hogy ez az építmény itt 200 éves… de nem. Katt, fényképező elrak, tovább! Ilyenek az emberek.
Ösztönlények.
Azért, hogy mindenki megtalálja a számításait, a szigetekért felelős emberek kialakítottak egy igen hosszú, nagyon szép, és rettentően hangulatos „fajárdát”, „deszkasétányt” a vízpart mellett. Úgy képzeld el a dolgot, mint a pesti rakpartot a Művészetek Palotája és a Petőfi-híd között, vagyis egy derékig érő betonfal választ el a víztől, de alattad nem „csak” egyszerű, bamba beton- vagy kőjárda járda van, hanem fagerendákból készített, gondosan megtervezett, kivitelezett, hosszú, nagyon hosszú (és tényleg nagyon igényes), mintegy mólószerű járda. Egyik oldalt tehát fák és bokrok, másik oldalt a messzeségbe nyúló víz, a sirályok éneke, a „tengerszag”, alattad a rendre nyikorgó, recsegő-ropogó sétány (ahová kerékpárral nem lehet behajtani, erre külön egy feliraton kérnek a sétány elején és végében – bár ezzel szemben a sok ostoba azért bátran suhan el melletted a nyeregben, és vigyorog is hozzá)(ezért érdemes angolul megtanulni és időnként értelmezni is, amit olvastunk).
Ha végeztél ezzel a járdával (nem fogsz tudni elszakadni tőle), akkor következik a vidámpark, és az abból nyíló állatfarm. Hihetetlen, ahogy a lovak, szamarak, pávák és tyúkok (városi embernek minden állat új)(talán még a földből kibújó giliszták is), illetve hatalmas, kifejlett kandisznók között barangolsz, olyan büdös van, mintha fújna a szél Dánia felől – és közben egyik szemed már a vidámpark helyes kisvasútján van, ami körbe-körbe kering a terület körül, nem foglalkozva járókelőkkel, emberekkel, akadályokkal. Folyamatosan és elég hangosan tülköl a vezető, és az emberek mosolyogva nézik az egyébként elég hosszú és rendszerint mindig tömött kisvasutat, miközben kitérnek az útjából – lesétálnak a sínekről.
A vidámpark úgy működik, hogy előre vásárolsz jegyeket, és egy-egy alkalmatosságnál, amit ki akarsz próbálni, elvesznek párat; négyet, ötöt, hatot (attól függően, milyen vastag a bőr az arcukon)(vagy attól, hogy mit követel meg a főnökük). Aztán ha elfogynak a jegyek, akkor vehetsz még a szépen mosolygó, kellemes kinézetű kínai hölgyektől, akik a pénztárban ülnek.
Mint az elején is írtam, pár épületet, házat Toronto városa meghagyott a szigeteken; ezeket csak akkor láthatod, ha elég messze gyalogolsz a tömegtől. Ha átballagsz egy hangulatos, nagyon nagy ívet leíró fahídon (ami olyan stabil, hogy röhögve viseli el a nagy költöztető teherautó súlyát is), szép kis gyalogút terül el előtted, két oldalán egyszerű, a városban is látható házakkal. A környék igazi erejét az adja, hogy mindvégig tudod: ezek a házak el vannak szakítva a várostól, hiszen a víz innenső oldalán ragadtak.
A torontói látkép innen leírhatatlan. Emberek élnek olyan házakban, amik az öböl, a tó mellett állnak, és ha reggel felébrednek, kinéznek az ablakon, olyan látkép fogadja őket, amitől rögtön rohanniuk kell, mert be… be… be bizony!
Érdekesség, hogy a távolabbi helyekre általában már csak a kitartóbb, érdeklődőbb kínai (ázsiai) emberek, turisták bandukolnak el, mert a spanyol ajkúak, illetve a magukat spanyolnak és néha indiainak álcázó magyar cigányok maradnak a központi helyen, ahol lehet enni, inni, használni a gyerekek hintáját, illetve be-beszólni az alig fürdőruhás kanadai lányoknak, akik süttetik hasukat a homokos parton. (Erre a mondatomra nem kérek kommentet, köszönöm!)
Összességében azt mondhatjuk el, hogy bőven el tudsz tölteni legalább 6-8 órát a szigeteken, és észre sem veszed, hogy meglepő módon hirtelen teljesítettél egy 10-12 kilométeres túrát, hiszen folyamatosan ott vannak a szemed előtt a látnivalók, érdekességek – és ha olyan ember vagy, aki ezt értékeli, akkor megérte ez a hat és fél dolláros „befektetés”.
Ha korán reggel mégy át a szigetekre, egyedül lehetsz a tengerparton, egyedül barangolhatsz a kis labirintusban, amit talán ha minden századik turista vesz észre (nincs táblával hirdetve), és a móló is szinte kong az ürességtől. Ha egy nagyon kellemes, bár nap végére fárasztó, de szörnyen boldog kikapcsolódásra vágysz, és egyszer eljössz Torontóba, mindenképpen menj át és nézz körül a szigeteken! Megéri.
Több száz fotót készítettem, miközben feleségemmel bejártuk szinte az egész területet, és a fotók közül most csak párat ragadtam ki, de mivel nagyon kellemes, jól sikerült fényképek ezek, a következő alkalommal a blogra kerülő legújabb fényképalbumba ezek a szigeteken készült képek lesznek majd láthatók. A kedvedért igyekszem olyanokat kiválasztani, amik kellemesek mind a szemnek, mind az agynak (némileg relaxálnak, pihentetőek).
Remélem, ez a mai beszámolóm, kis cikkem is tetszett, és kedvet kaptál rá, hogy ha nem is itt, ezeken a szigeteken, de akár a jelenlegi élőhelyed környékén kirándulj egy kicsit, és fedezd fel a természet szépségeit! Nem mondom, hogy ez kötelező, de hidd el, hogy ha az elején még egy kissé félszegen is érzed magad, a nap végére már azt mondod: ez megérte!
Nem kell mindig a masinák előtt ülni.
Szép napot neked!
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
Mindenről tájékoztat a kompkikötővel szemben álló tábla
Hullámtörő kövek a homokos strand előtt
A strand homokjában ott lapulnak a sirályok
Tűzoltó- és mentőállomás mélyen bent a szigetek belsejében
A híres-hírhedt világítótorony
Rengeteg jacht van, pedig nem olcsó az itteni kikötő
Amerikai „kalózhajó” Toronto vizein
Ilyen kompok járnak a szárazföld és a szigetek között
HOZZÁSZÓLÁSOK