Alapozás
Mint mindenhol a világban, Kanadában is három lehetőséged van ahhoz, hogy gazdag legyél. Az egyik út, hogy már eleve gazdag családba születsz, és egész életedben a fenekedet nyalják, míg a másik, hogy addig dolgozol érte, míg fel nem verekszed magad a felső százmillió közé, és itt van a harmadik út is: a törvénytelenség. Ez utóbbival most nem foglalkozunk.
Azt is meg kell állapítanunk, hogy mint mindenhol a világban, úgy Kanadában is vannak eszetlen, hivalkodó gazdagok, és vannak olyanok, akikről meg nem mondanád, hogy minden reggel két-három Tim Horton-muffint is be tudnak csókolni – csak mert telik rá.
Azonban arról is érdemes megemlékeznünk, hogy a szót (gazdag) elég nehéz definiálni egy olyan országban, ahol a havi átlagkereset feléből kényelmesen meg tudsz élni. És most nem viccelek.
A piramis alja legyen egy hajléktalan, akinek még munkája sincsen. Ilyen emberekkel is találkozol majd a városban, ha mendegélsz az utcákon, mert itt is léteznek lecsúszott, segítségre szoruló alakok. Ez világjelenség.
Második szintnek a piramisban képzeljük el a minimálbérért dolgozó embert. Legyen inkább egy házaspár, hogy könnyebben számoljunk! Ha ketten minimálbérért dolgoztok, egyikőtök fizetése elmegy a lakásbérletre, a rezsire, illetve a havi ételre. Figyeltél? Egyikőtök bére.
A másiké megmaradt.
Amennyiben már jobban keresel, mint a minimálbéresek, úgy eljött a Kánaán, hiszen egyikőtök béréből fényűzően fogtok élni, talán nagyobb, szebb lakásban is lakhattok, és a másik fél bérét eltehetitek rosszabb napokra.
Aztán még feljebb lépünk, mikor már közel két és félszer annyit keresel, mint egy minimálbéren tengődő emberke, és a fizetésedből egy egész házat bérelsz, és még úgy is marad egy kevéske, hogy a házért azért jelentősen többet kérnek, mint egy rendezett lakásért.
És aztán elérjük a piramis csúcsát.
A gazdagabbakat. A gazdagokat. Naná.
Alsó hangon persze egy gazdagabb ember (üzletember)(menedzser) minden bizonnyal olyan jól keres, hogy már nem bérel, nem hogy lakást, de házat, palotát sem, hanem építtet magának egy kacsalábon forgót – mert megteheti. A felettese, mondjuk, az üzlet tulajdonosa, a vállalat feje pedig nem is palotában (húszszobás, nyolc fürdőszobás, medencés házban) gondolkodik, hanem kastélyban.
Igen, a házban, ami nagyon nagy területen fekszik, csicsás tornyai vannak, meg legalább tíz autó számára elegendő hely a garázsban, és belső medence, és természetesen hatalmas, árnyékot adó fenyőfák a több hektáros birtokon.
Számokba fojtva
Ehhez kapcsolódóan azért nem árt felidézni, mit is „vall be” neked egy kanadai őslakos, mikor kérdéseket teszel fel neki a fizetéseket, a hitelkártyákat, az emberek kilátástalan jövőjét, a kissé szánalmas nyavalygásokat hallva.
A történet azzal kezdődik, hogy ha bérből és fizetésből élő emberke vagy, és szeretnél mondjuk részletre vásárolni, akkor itt nem kérnek tőled munkahelyi igazolást, nem kell bemutatnod a bolt részére az utolsó három havi gázszámládat (egyszerűen röhejes), hanem lekérik a hitelkártyád adatait, vagyis megnézik, hogy rendelkezel-e hitelkártyával, azt rendszeresen használod-e, és ha használod, nincs-e elmaradásod.
Kapaszkodtál?
Rákényszerítenek, hogy legyen hitelkártyád, és azt használd is. Köszöntelek a szép, új, egészen jól megkreált világban!
Ettől a kanadai embertől tehát megtudtam, hogy mostanában azért meg a nagy sírás-rívás, azért haragszanak az emberek, mert a gazdasági válság bizony betette náluk is a kaput. Hagyok időt a dolgot átgondolni.
Egyszóval az eddigi pazarló életmódból hirtelen emberibb életmódra kellett volna váltaniuk ezen kanadai álmot kergető polgároknak, emigránsoknak, jöttmenteknek, de erre képtelenek voltak, és az emberek elkezdtek lecsúszni. Komolyan! Egyre több hitelkártyát igényeltek, egyre több lett a hitel, a kintlévőség, egyre jobban eladósodott az ország.
Én azt mondom, azért tették ezt, mert marhák. Mások szerint ez nevelés kérdése.
Most jönnek a számok.
Házaspárokkal számolunk. Két ember minimálbére Kanadában 2880 dollár. Egy akkora lakás, ami kettejüknek szűkösen, de kényelmesen elegendő (egy szoba, nappali, hatalmas erkély, konyha és fürdő) minimum 750, jobb környéken 850-900 dollár. Az étkezésüket meg kell oldaniuk cirka 600 dollárból, és azt mondom, vegyenek egy-egy bérletet maguknak (242 dollár a két bérlet), és még mindig marad a kasszában minden hónapban legalább egy ezres.
Fejedelmi. Ez volt az alja.
Ha jobban keresel, akkor már nem fejenként 1440 dollárt viszel haza, hanem akár 2 ezret is, vagy akár ketten együtt 5 ezret is. Számolsz? Már megengedheted magatoknak, hogy ne egy harmadik emeleti, 900 dolláros épületben lakjatok (ahol a légkondicionáló berendezésért, sokszor a vízért és a fűtésért nem kell külön fizetni, mert benne van a bérleti díjban), hanem egy sokkal szebb környéken álló, 1200-1300 dolláros lakásban. Napfényesebben. Nagyobb nappalival. Esetleg már két szobával.
Ha ketten együtt 5 ezer dollárt kerestek, akkor akkora a keresetetek, mintha Magyarországon ketten együtt olyan 250-300 ezret vinnétek haza. Vagyis egy erős középmezőnyben vagytok, és ebből a havi 5 ezerből egy nagyon kényelmes életvitel mellett is megy a havi 2-3 ezer félrerakása. Ez nem vicc.
Ezekkel a számokkal mindössze azt szerettem volna érzékeltetni, hogy miért nehéz Torontóban azt mondani valakire, hogy „gazdag”. Mert ha okosan élsz, akkor bérből és fizetésből te is lehetsz gazdag ember – saját házzal, kocsival, egzisztenciával, munkahellyel, jövővel.
Tévedtem volna?
Ahhoz persze, hogy megkülönböztethető legyél a jómódban élő kanadaiaktól, leginkább külső segítségre szorulsz – úgy, mint gépkocsi, jacht, palota (kastély), esetleg egy-egy nagyobb ház. Ez elengedhetetlen. A külvilág felé kell jelezned valahogy, hogy átléptél egy határt, és egyenlőbb lettél az egyenlők között.
Jólét
Egy kicsit még vissza szeretnék térni azért a torontói középrétegre, akiket én hadd tekintsek gazdagnak (és nem gazdagabbnak nálam); ezek az emberek, családok szép, rendezett környéken élnek szép, rendezett házakban, és többségében 2-3 éves gépkocsikkal, terepjárókkal rohannak a boltba vásárolni, és élik a teniszezős, sportolós, vastag pénztárcájú emberek hétköznapi életét. A házak, melyekben laknak, általában 300-400 ezer dollárba kerülnek, de azért függ a dolog a környéktől is – nem lehet elmenni mellette, hogy egy-egy belvárosi ház a csöppnyi, mindössze nagyobb terítőnyi „kerttel” néha többe kerül, mint például az egyik metró végállomása közelében található csendes zöldövezetben álló, lényegesen nagyobb, élvezhetőbb kerttel ellátott birtok. Ez egy kicsit sznobizmus, bár nem vádolok.
A 300-400 ezer dollárba kerülő házakról majd egy másik történetben mesélek; most maradjunk a gazdagoknál! Az ő házaik általában a 800 ezer és millió dollár közötti árkategóriában találhatók, és arról ismerhetők fel, hogy hirtelen nem kettő, hanem általában három garázs is tartozik a 6-8-10 szobás palotákhoz.
Érdekes, hogy Kanadában általában minden épületet fából építenek (de a házakat mindenképpen), és mégis úgy tűnnek ezek a csodák, mintha vaskos kőhalmok lennének. Egyszerűen süt az itteni házakból, hogy masszívak, lerombolhatatlanok – de ne dőlj a falnak, kérlek, mert behorpad! Ez nevetséges.
A gazdagabbak, a jólétben élők már nem csak egyszerű téglával burkoltatják be a fából emelt palotákat, hanem terméskővel, amitől tényleg pompásan néznek ki. Ha nézed, és nem tudod, hogy a terméskő mögött csak falemezek és szigetelés van, el is hiszed, hogy ezek a házak még 100 év múlva is ilyen szép pompával fognak állni.
Dehogy fognak.
Mint azt a lenti képeknél is láthatod majd, az „egyenlőbbek” időnként azért elég jó tervezőkkel dugták össze a fejüket, és pompás házakat készíttettek. Ezen a szinten már nem menő az egy nagy fürdőszoba, itt minden szobához külön fürdő és vécé tartozik, és azért kell a három garázs, mert anyu és apu autója mellett majdan a legidősebb fiúnak/lánynak is jár a szabad hely.
Az ilyen gazdagabb házak, paloták szerte Torontóban megtalálhatók. Hihetetlen, hogy ha sétálsz egy főbb úton, és bekanyarodsz egy átlagos mellékutcába, pár lépés után már azt fogod látni, hogy ilyen tetszetős, milliós épületek nőttek ki a fák között, és mókusok rohangálnak, a kertben, és a medence kékje átvillan a hátsó fakerítések mögül. Azt látod majd, hogy mérhetetlen, egy kicsit meghatározhatatlan nyugalom ömlik majd rád ezen a környéken – s bár ez ugyanolyan lesz, mint amikor a „csak” 300-400 ezres zöldövezetben sétálsz, a paloták látványa azonban erősít ezen.
Azt azonban el kell mondani, hogy a hivalkodásnak még csak szikrájával sem találkozhatsz, bár a gazdagok között itt is vannak ostobák és szánalmasak. Azonban az előzékenység, az udvariasság ezeken a helyeken, utcákban, emberek között (legalábbis így vettem észre) alapvetően megvan. Pedig talán „verhetnék a nyálukat”, hiszen volna mire… de miért tennék?
Előrébb nem jutnak vele.
És talán az a különbség is „visszatartó erő”, amiről mai beszámolóm elején meséltem: nem tudod, nem lehet pontosan behatárolni a „gazdag” szó jelentését, mert a különbség az „egyenlőbbek” és gazdagabb emberek, illetve a hivatalos középréteg között végülis eléggé csekély – legalábbis az én szememmel. Mert bár a gazdagabb 70 ezer dolláros autóban ül, a középréteg pedig „csak” 25-30 ezresben, de úgy vélem, egyiküknek sincs oka a panaszra. Mindkettejük autója új, vagy mindössze 1-2-3 éves. Még a rozsda szót sem hallották soha.
Azt még érdemes megemlíteni, hogy időnként a tehetősebbek is inkább az olcsóbb zöldövezeti házakat választják, elvegyülnek a többiek között, és élik egyáltalán nem hivalkodó életüket. Arról lehet őket felismerni, hogy míg az „egyszerű munkásember” maga nyírja a füvét, sövényét, fáját és bokrát, addig a gazdagok ezt megfizetik.
Nyaranta fűnyíróval, szegélynyíróval felszerelkezett kertészcsapatok járják a várost, és rengeteg háznál látod, hogy gondozzák a kertet – miközben a tulajdonos hideg limonádét szürcsöl kinn a verandán.
Ez is egy állapot, és el kell fogadni – meg tudják fizetni a munkásokat, és a végén mindenki jól jár.
Ami tény, hogy itt, Torontóban létezik egy erős vásárlóerő, a középréteg, és ez fontos. Ők fognak vásárolni, hitelt felvenni, újabb adósságokba menekülni, újabb kártyákat igényelni. És ők fognak azért dolgozni, hogy te, a messziről jött ember azt mondhasd rájuk: ők gazdagok.
A mai fotókhoz nem fűztem semmi kommentárt, mert ezeket a házakat elég csak nézni – nem fontos információ, hogy hol fotóztam őket. Remélem, pár érdekességgel ma is tudtam szolgálni! Várlak majd tíz nap múlva, a következő beszámolómban – addig is: élvezd a nyarat, a szabadság összes adományát, és töprengj valami ötleten, legyél feltaláló, író, festő, művész, esetleg nézz körül a családfában, hátha te is gazdagnak születtél!
Vagy legyél az! Állj hozzá pozitívan!
Menni fog.
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
HOZZÁSZÓLÁSOK