A legenda születése
Azt beszélik, az első jelet valamikor 1918-ban süllyesztették egy torontói járdába, mikor a beton már kezdett megszilárdulni. Valahol a Danforth és a Logan környékén felfedezni véltek már 1922-es jelet is, illetve szó esett róla, hogy a King Eddy Hotel közelében van egy 1930-as bélyegző – de ezeket eddig senki sem látta, és senki sem fényképezte le.
Az eredeti elképzelés még ma is érvényes: azért kell (kötelező) az elkészült járdaszakasz néhány (általában első és utolsó) tagjába „beletenni” a készítők nevét és az évszámot, hogy később, ha valami probléma merülne fel a járda minőségével, akkor az illetékesek tisztában lehessenek vele, hogy mikor is készült az érintett szakasz, és ki készítette.
A készítőknek annak idején garanciát kellett vállalniuk a munkájukra. Akkoriban még olyan idők jártak…
A blog első beszámolói között már találhatsz egy olyan bejegyzést, amelynek egyik része ezen járdákkal foglalkozik, de mivel hirtelen érdekes „vádak” születtek azon cikk teljes egészét, illetve a „súlyosságát” illetően (elhangzott a rasszizmus vádja), szeretnék tisztább vizet önteni abba a pohárba.
Mivel ennek a blognak nem feladata meghatározni a rasszizmus fogalmát, és nem is szeretnék itt foglalkozni az ilyen kijelentések értelmetlenségével, inkább azt az utat választottam, hogy sokkal bővebben (talán érthetőbben) magyarázom el, mi a hiba (és mi a tetszetős) a kanadai álomban – és természetesen a betonban, a járdákban.
Adva van tehát egy város (nevezhetjük világvárosnak is), melynek egykori irányítói úgy gondolták, hogy az akkor még csak egy-két utcából és házból álló külvárosokat is szépen „városiasítják”, az utakat szépen kijelölik, aszfaltozzák, és magas, messziről látható útpadkákat készítenek, no meg hosszan kígyózó, az idő vasfogának bőven ellenálló járdákat.
Természetes, hogy a belvárosban már többször is bizonyított munkások (cégek)(mesterek) kapták meg a lehetőséget a külvárosi járdák építésére, hiszen Torontónak az volt az érdeke, hogy ne csak 10, esetleg 20 évig használható felületeket készíttessen, hanem majdhogynem időtállóakat. Ez részben sikerült is – erről meséltem múltkor.
A legendák persze nem születnek maguktól.
A múlt század elején vagy közepén (de még a hetvenes és nyolcvanas években is) erős, tartós betont készítettek, annyira jó minőségű cementből, amilyennek ma is a csodájára járhatunk. Mert a járdákhoz ugyanannak a cégnek a cementjét használták, mint amit például a CN Tower-nél és a Maple Leaf Gardens építésénél használt betonba tettek. A St. Mary Cement egy 92 éves cég, és az ő érdemük is, hogy a jégkorong Mekkájaként emlegetett MLG vagy a „torony” a mai napig ilyen masszívan, szinte lerombolhatatlanul állnak.
Valamiért rögtön szembetűnő a különbség, ha egy réges-régi (10-15-25, akár 40-45 évvel ezelőtt készült) és az Y2K után készült járdát megnézel. Az egyik mogorván szürke, egyenes a felülete, egyenesek az oldalai, és masszívnak, erősnek tűnik, olyannak, ami még akkor is járda lesz, mikor már járókerettel fogsz közlekedni rajta – miközben a másik, a „hófehér” valamiért eléggé ragyás, érdes felületű, látszik rajta, hogy nem kidolgozott mestermunka, és félsz tőle, hogy pont azért nem egyenes a felülete, amiért többségében az oldala sem: akik ezt készítették, már nem mesteremberek voltak, csak amolyan „melósok”, akik nem tartósan dolgoznak, hanem… dolgoznak.
Mit szeretnék ezzel sugallni?
Hihetetlen méretű építkezések vannak ma is Torontóban. Akárhol is állsz meg a városban, legyen az belsőbb kerület, vagy keleti, nyugati, északi külváros, mindenképpen látni fogsz legalább egy építkezést, legalább három felújítást, és azt mondod majd, hogy feleslegesen okoskodok. Talán igazad is lesz.
Azonban valamit ne felejtsünk el!
Azok a gépek, amelyekkel ezek a monumentális építkezések (bevásárlóközpontok, lakóházak, ipari parkok) elkészíthetők, azok itt vannak, valakik itt hagyták, és valakik még élnek azon régi gárdából, akik ismerik a kezelésüket, és megtanítják neked/nekünk (a bevándorlóknak), hogyan is kell működtetni őket – csakhogy az már nem feltétlenül ugyanaz a minőség. (Ez érvényes szinte az egész világra, mert folyamatosan érezni, hogy figyelmetlenebbek és valamilyen szinten tanulatlanabbak, „beleszarósabbak” lettünk.) Mert nyugodtan hazudhatunk önmagunknak, ahogy hazudozik is az a milliónyi jöttment, aki szeretné élni a már említett kanadai álmot – de sem mennyiségben, sem minőségben nem érik utol elődeiket.
Ez azért jelentős probléma.
Torontót egyszer, nagyon régen „kitalálták”, és mostanában mindössze hű utódként követni kell ezeket a remek terveket és álmokat. Ezzel nincs is baj. Csakhogy nem mindegy, hogy cigányosan odadobunk egy kis gőzölgő aszfaltot a töredezett vagy teljesen megsemmisült/megsemmisített járdarészre, vagy érkezik a profi mesteremberekből álló csapat, és könnyedén, alig néhány órás munkával kijavítják az érintett szakaszt, méghozzá úgy, hogy másnap már észre sem venni, hogy itt „valami történt”.
Szerintem.
Alapanyag és a vízszintes fogalma
Fogalmam sincsen, a mai „mesterek” mit raknak a betonba, miféle alapanyagokkal kísérleteznek, de hiába dolgoznak annyira látványosan rosszul csúnyán (persze, nem mindegyik)(ezt hozzá kell tenni), a járdák, a kerítések alapjai, a szegélyek, egyéb készített építmények igenis kiállják az idő próbáját. És ez nem semmi. Mert ha itt Kanadában valamit lebetonoznak, akkor hidd el: az le van betonozva – értem itt, hogy szinte órákkal a cucc elkészülte után ugrálhatsz rajta, rugdoshatod, közlekedhetsz a felületén, mert megszilárdult, kemény, mint a (…) pötse, és legalább 50-100 évig ott fog maradni, ahová tették! Itt nincs kispórolva a cement, a sóder is remek minőségű, nem agyagos, és bár a fagyállót, mint olyat nem ismerik, de mégis fagyálló a beton.
Ha jól van elkészítve.
Rengeteg olyan járdaszakasszal találkozhatsz, melyek egész egyszerűen pocsékul nem jól vannak kivitelezve. Nem kell hozzá nagy lángelmének lenni, hogy mikor végigmész egy ilyen szakaszon, akkor úgy érezd, egyenes felületen jársz. Na, sokszor azt érezheted, hogy több a hepehupa, mint a járda melletti füvön!
Régebben (tetszik, nem tetszik) igenis jobban odafigyeltek a minőségre, sokkal egyenesebb és látványra is „élvezhetőbb” volt a járda, mint manapság. Lehet, hogy a munkások zöme kancsal vagy nem itta meg a célzóvizet, de azért érdekes dolog, hogy egy kisebb, alig 3 négyzetméteres járdaszakaszt képtelenek vízszintesen elsimítani/elhúzni! Ez talán még egy jobban odafigyelő kis kamasznak is menne… szerintem.
Volt alkalmam személyesen is megfigyelni pár srácot, miközben egy parkban készítettek egy kis beton virágágyást, körülötte színezett és a szokásos szürke betonnal. Mint mindenhol a világon, a kanadai „mesterek” is úgy kezdik, hogy zsaluznak, aztán jöhet a mixer beton. Itt döbbentem meg igazán: ketten gumicsizmában lapátolják megfelelő szintre a betont, egy srác a magasságot állítja be (előtte már végighúzták a zsalufán – érdekes), a negyedik pedig egy hosszú nyelű izével partvisszerű simítóval szépen elsimítja a dolgot. Na, ez a nem semmi! Ez már valóban olyan meló, amihez kell erő! Mert egész más egy tenyérbe illő kis simítóval, esetleg kartecsnivel hülyéskedni, és megint más azt a „verekedőfát” dolgoztatni.
Másnap, mikor már keményre száradt a beton, meglestem magamnak. Hihetetlen, hogy a srácok tényleg nem használnak semmiféle „egykezi simítót”, mégis kimondottan jó munkát végeztek!
Azt mondom, talán még van remény. A széttört járdákat ilyen emberekre kéne bízni.
Szépítgetés
Bár szeretem őket elég keményen „szidni”, azért mentségükre legyen szólva a kivitelezőknek és ezeknek a srácoknak, hogy miután készen vannak a kinézett betonozással, és a járda, a házalap, akármi a zöld fűtenger közelében/mellett fekszik, hozzák az olcsón vásárolható fűszőnyegeket, és leterítik a beton mellé. Ezzel egységes képet varázsolnak a környezetbe. El kell ismerni, hogy ez mind szép, mind kedves dolog, melyet nem sok helyen látni (otthon).
A fűszőnyeg persze teljesen eltérő, mint az „eredeti” fű, de idővel össze fognak majd olvadni, és addig sem csak goromba föld szomorkodik a betonrész mellett. Persze, nyáron, mikor egy-két csapadékmentes hét után vagyunk, a lehelyezett és talán nem is locsolt fűszőnyeg elkezd érdekes színekben „pompázni” (magyarul: kiszárad), mert senki sem locsolja őket.
Egyébként ezt a fűszőnyeges toldozást-foltozást sok helyen láthatod, nem csak építkezéseknél (bár azoknál használják előszeretettel, mert látványos); az emberek megveszik az olcsó gyepet és raknak ide-oda a kertjükben – éppen oda, ahol esetleg kiégett, kiszáradt a fű, vagy ahol előtte egy-egy fa volt, melyet kivágtak.
Legyen minden szép, igaz-e? Még akkor is, ha ez félig-meddig hazug szépség.
Fejetlenség – mint máshol
Az a fejetlenség, amit máshol, akár a közvetlen környezetedben tapasztalhatsz, megtalálható itt is, hiszen sokszor nem tudja az egyik kéz, hogy mit csinál a másik. Meséltem már a szabadon hagyott gépekről, melyekkel csöveket cserélnek ki az utcák alatt, feltörve az aszfaltot, esetleg a betonjárdákat. Sokszor csak napokra, esetleg egy-egy rövid hétre bukkannak fel az építők, aztán elkészülnek a munkával, végeznek és csomagolnak – távoznak. Máskor hetekig dolgoznak egy-egy hosszabb utcán, utcaszakaszon, de a végeredmény legtöbbször ugyanaz: törik az utat, jön a markoló, hányja a földet, rengeteg gép ácsorog az út szélén, munkások igyekeznek a melóval, és por van, kisebb zaj. Ez természetes.
Azonban időnként belefuthat olyanba is az ember, hogy egy teljesen jó állapotú járdarészt egyik napról a másikra feltörnek, kizsaluzzák az új részt, és mire megszólalhatnál, hogy „mukk”, már a fehérebb világosabb, sokszor jelentősen görbébb felületű járdát látod a régi helyén. És nem, nem fogod megérteni, ez miért van, mert tudod, hogy az előző, évtizedes járdaszakasznak semmi baja sem volt…
Ez semmi!
Mikor a srácok elkészülnek az új járdával (ez komolyan megtörtént 2010 nyarán Torontóban), egy újabb csapat érkezik, hogy valami más munkát végezzen el, nem is olyan messze ettől a résztől, és mire felocsúdnál, az alig egy hetes, „zsírúj” járda ismét fel van törve, helyén csak törmelékek, homok, kosz.
És ez még mindig semmi!
Amikor az új srácok is végeznek a maguk munkájával, már nem foglalkoznak a járda tökéletes visszaállításával, így aztán marad az odakent aszfalt – így lesz az előtte egy hónappal évtizedes, megfelelő állapotú járdából olyasmi, melyeket a lenti fotókon is láthatsz.
A széttört beton legendája talán innen ered. Egyik kéz nem tudja, mit akar csinál a másik. Akár a világon bárhol…
Ismerős, ugye?
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
Barber Green Road – járda (hetek óta várja a „felújítást”)
Green Belt Drive – járda (kicsit púpos, több éves „felújítás”)
Bayview Avenue (kimondottan gazdag környék)(milliós házakkal, medencékkel)
Lawrence Avenue – járda (itt maradt még egy kis aszfalt, hát jutott máshová is)
Don Mills Road – járda (elég régi szakasz, elvágja a hibátlan „kígyót”)
Egy elbontott, egyébként előtte tökéletes járdaszakasz a Leslie Street-en…
… és ugyanez a rész, miután szépen megcsinálták (jelentem: vízszintes!)
HOZZÁSZÓLÁSOK