A világhír
Minden fontosabb nagyváros törekszik rá, hogy valamilyen szinten egyedivé válhasson, kicsit más lehessen, mint a többi – és nem feltétlenül csak a külső megjelenésében. Akár a belső életében, a lakói és az ide látogató emberek által. Törekedni kell, hogy építészetileg és persze túl a látványon is egyedit, maradandót alkothassunk.
Toronto egykori nagyjai, akik ezt a várost tervezték és építeni kezdték, már 50-100 évvel ezelőtt is okosan, előre megfontoltan tolták a területet a világhír felé. Egy olyan város alapjait rakták le, amely méltán lett az egyik legismertebb metropolis a Föld vezető városai között.
Ezért a világhírért azonban keményen meg kellett és a mai napig meg kell dolgozni. Toronto a múltban is folyamatosan épült és szépült, de manapság is megteszi – ha már nehezebben, kicsit lassabban és ütemtelenül is. Ennek egyik példája a sok-sok évtizeddel ezelőtt tervezett állatkert is, a Toronto Zoo.
Kikapcsoló és szórakoztató
Az állatkert 1974-ben nyitott, a legnagyobb ilyen terület Kanadában. Szép története van, mert a dolog nem úgy indult, hogy Toronto városa hirtelen gondolt egyet és létre akarta hozni a parkot, hanem előbb magánemberek egy csoportja készített valami állatkertre hasonlító parkot a Don Mills környékén, még később megalakult a Toronto Zoológiai Társaság, még később pedig végre megegyeztek, hogy építeni kell valami csodát, ami egyszerre kikapcsoló és szórakoztató az egyre növekvő lakosság és az idelátogató turisták számára. Így aztán kijelölték a területet és 1970-74 között elkészítették a parkot. Szép munka.
Amikor megérkezel, elsőként a rengeteg iskolabusszal szembesülsz (persze, csak iskolaidőben)(a nyári szünetben kevesebb a nebulót szállító sárga csoda). A torontói és környékbeli iskolák szívesen szerveznek ide látogatásokat, rengeteg gyerekkel és az őket anya- vagy apatigrisként védelmező tanárokkal/kísérőkkel találkozhatsz.
Van ebben a hatalmas kiterjedésű parkban valami igazán amerikai kanadai, és egy darabig nem is veszed észre. Aztán hirtelen rádöbbensz, mikor már az ötödik vagy hatodik lezárt útszakasszal vagy területtel találkozol – nagyok a távolságok, sokszor felesleges és semmitmondóak a hosszú séták, de ez a lassan bandukoló agyhalottakat nem érdekli.
Agyhalottak? Hát persze. Valahol te is annak érzed magad, mikor a 23 dolláros felnőttjegyeddel a bolyongás nagymesterévé válsz, miközben állatot csak elvétve találsz, leginkább „leláncolva” (egy lezárt, védett épületben) vagy elbújva a napfény elől.
Ez a hely egyik legnagyobb hátránya – a rengeteg nem látható (bár ott van valahol) állat, amik miatt kifizetted a belépőjegyedet, és amik megtekintése közben kikapcsolódni, talán még egy csöppet szórakozni is akarsz. Tudod, a következőképpen: „Nézd, hogy ugrálnak a majmok!”, meg „Figyeld az oroszlánt, ott tépi szét a gondozóját!”…
Na, ilyenben nem lesz részed. Szórakozásban.
A terület
Roppant. Óriási. „Besétálhatatlan”.
Az állatkertet négy nagyobb részre tagolták, ezeket lehet egy-egy összekapcsolt úttal bejárni. A bejárattól balra az „Indo-Maláj” (szerintem: „Ázsia”), mellette az „Afrika”, ettől északra a „Kanada”, majd az „Amerika”, és végül az „Eurázsia” szekció foglal el néha igen nagy, de nem bejárhatatlan helyet. A gyalogút mellett működik egy kényelmesebb megoldás is, a „látványkocsi” (erről kép a cikk alatt), melyen olcsón bérelhetsz helyet magadnak.
Az állatok rettentően lusták és bambák, legtöbbször árnyékba húzódva alszanak (igen, etetés után érkezhettem), így az igazi ragadozókat szinte nem is fogod látni. A kecskék, zebrák, lovak és tehenek (mittudomén) legelnek, a nagyvadak pihengetnek, a madarak rikoltanak párat a fákon, a hüllők pedig élvezik a mindennapi, üvegablak mögötti életüket.
Először még bizakodsz majd, hiszen egy állatkertben, főként ha ekkora területen fekszik, sok eddig még nem látott állatot vizionálsz, főként ezen a földrészen, ahol egyébként is élnek furcsa állatok. Elhagyod az első ötszáz métert, de még semmi. Aztán az első kilométert és még mindig csak néhány hüllőt meg csendben gubbasztó madarat láttál. (No, meg a veled együtt csodálkozó többi látogatót.)
Előre szólok: valami hibádzik ebben az állatkertben.
Jó-jó, a srácok, akik tervezték és építették, mindenképpen olyan egységben gondolkodtak, ami akár világhírűvé is tehette volna a Toronto Zoo-t – nem sikerült. Bár a tévé, a magazinok, újságok folyamatosan „nyomják” a helyet, mindig van egy-egy cikk vagy műsor róla, igazán nem valami nagy szám. Sőt, tovább megyek: átlagos.
Unalmas.
A nagy terület legnagyobb „előnye”, hogy lehet játszani a látogatókkal. Akik gyalog indulnak neki felfedezni a vadonban élőket, számítsanak rá, hogy egy-egy átkötő út vagy néhány kerítés le lesz zárva – és az okokat ne keresd! Nem tudod, miért, de kerülnöd kell, vagy időnként visszamenned azon az úton, amelyiken érkeztél, mert nincsen másik alternatíva, holott bőven lehetne (erről is találsz lentebb képet). Az egész egyfajta céltalan barangolásnak tűnhet, melynek ráadásul igen borsos ára van, ha a 23 dollárt nézem (per fő)(felnőtt). Ezért a pénzért téged kergető vadállatokat akarhatsz – ezzel szemben csak lezárások, üres és sokszor gondozatlan ketrecek/helyek várnak rád, illetve a nyitva lévő barakkokban láthatsz néhány ellustult kígyót/békát/pókot. Ennyi.
Konklúzió
Nem mondhatom, hogy messzire kerüld el, de ha nemigen fér bele abba az egy hetes utazásba, amiről egyszer régebben értekeztem neked, akkor nem kell búslakodnod! Az én hibám, hogy hittem benne, hogy ami „amerikai”, ami nagy és eléggé híres, az jó is lehet. Nem, nem is jó: elképesztő! Sajnos csalódnom kellett, s bár hallottam már olyan véleményt is, miszerint az állatkert nagyon jó hely, de azért sokan egyetértettek velem: baj van arrafelé. Kevés az állat, sok az üres terület (sok időt csak üresen sétálgatsz), nem igazán állatkert, inkább egy nagyobb park kinézete van a dolognak, amelybe valakik beleépítettek pár ráccsal védett helyet. Nem több a Zoo. Sajnálom.
Régebben, mikor ennyire nyersen meg mertem írni, ha valami nem igazán oda illőt találtam mind a városban, mind akár az itteni emberek életvitelében (és ezt leírtam), jöttek az „okosok”, hogy milyen városbemutató blog ez, ahol elmesélem a negatívumokat is. Miért ne? Azt mondom, hogy nekem, mint bloggernek (és írónak)(és kíváncsi embernek) kötelességem volt ellátogatni ebbe az egységbe, hogy fotózzak és az élményeimet, tapasztalataimat (véleményemet) elmondhassam neked, de nálad már döntés van, ott tartod a kezedben: ha akarsz, ha nagyon kíváncsi vagy, el fogsz menni, de ha rám hallgatsz, inkább egy nagyot sétálsz valahol a város külsőbb peremén, ahol rengeteg erősebb élmény, látnivaló várhat rád.
Te döntesz. Én csak közvetítek (a magam módján).
Aki persze egy újabb „check-pipát” akar a kiskönyvbe, az üljön fel a Don Mills-nél a 85B buszra és nézze meg a területet! Egy élmény lesz – csak nem mindegy, milyen.
Sok szerencsét!
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
Hogy ne tévedj el rögtön az elején. Ennyibe kerül.
A földgömb visszatérő motívum odabenn – a bejárat előtt is láthatsz egyet.
Az elsőként megpillantható állatok közül sok nem mocorog már. A többi színes.
Ilyen a kis kedves, miközben hagyja magát fényképezni…
… és ilyen, miközben lélegzik is, de megint csak hagyja magát.
Magányosan, szédelegve a napon, miközben a többiek hűsölnek – vannak azért mazoista állatok is. Mint ez a disznóféle.
A zebrák legalább nem bújnak el.
Mivel semmi információs tábla nem volt, kitaláltam, hogy ez az indiánok szerszámtárolója.
Az egyik (és egyetlen) szabadon látható állat. Fenn volt egy sziklán a látogatók feje fölött (sokan észre sem vették, ballagtak el alatta) és mozdulatlanul lesett lefelé. Lehet, műanyag volt?
Az indiánokat ezen a földrészen „első nemzetnek” nevezik, hiszen az indiánok itt az indiaiak (legalábbis angol nyelvben), úgyhogy… ez itt az ő képzőművészeti területük.
Nem, nem haltak meg, bár képesek mozdulatlanul ácsorogni. Talán alszanak?
Kétpercenként rikkantott egyet. Óraműpontossággal. Atomórát lehetne állítani hozzá (nem tudom, miféle madár, nem értek hozzá, és tájékoztató táblát itt sem találtam).
Amikor két pont között nem az egyenes a legrövidebb. Értelme nem volt a lezárásnak, haszna még kevesebb. De ott volt. A völgy végében, nem messze a sátraktól egy kis híd a patak fölött, azon túl derékmagasságú kapu, amin ugyan át lehetett volna mászni, de civilizált, jogkövető emberként maradt a 350 méteres kerülőút. Senkiföldjén, állat nélkül.
Azért tudtak meglepetést okozni. Legalábbis azzal, hogy ha létezik is ez a hely a tűző napon, árnyékban 25-30 fokban, akkor miért nincs kiépítve egy fedett és hűtött rész hozzá, ahol talán otthonosabban érezhetnék magukat az állatok?
Jegesmedve a hőségben, amint unatkozik egy műanyag hordóval. Ezért már megérte…
A bambaság mintaképe. Próbáltam szóba állni vele, de nem akart pózolni egy fénykép elejéig, így ez a fotó maradt meg róla az utókornak.
Itt van a terület betelepítési térképe. Az „Afrika” szekció a legnagyobb, de mégsincs benne több állat, mint a többiben.
Amikor tikkadtan vándorolsz a fák között, keresve, hogy talán véletlenül kibandukoltál már a Zoo területéről, hirtelen felbukkan mögötted a talyiga, ez a látványkocsi, amelyen ülve kényelmesebb a „semmitlátás”.
Ez is megvolt. Kipipálva. Kétpúpú.
Na, ez legalább szabadon volt – bár ki akarna megsimogatni egy ekkora dögöt? Egy aranyos kislány „őrizte”, hogy ne etessék és kergessék a látogatók.
Le-föl járkált a rács mögött, mint aki elégedetlenkedett az ebéd miatt. Mérgesen, némán sétált, méltóságát maga mögött hagyva, nem véve figyelembe, hogy így nehéz fotózni.
Zebrapanoráma.
Csak úgy kidobva az egyik sarkon – mintha régebben ez is ebéd lett volna, és azért a maradéka is már-már elképesztő látvány. Nézd azokat a „kezeket”!
A hely, ami a gyerekeknek készült.
Innentől leginkább hüllős, néhol talán gyomorforgató, rémes fotók következnek, és ezzel a képpel jelezném ezt. Pókiszonyosok, könnyedén megrettenők ne görgessenek alább (bár ennek a mondatnak hatására mindenképpen megteszik, igaz?)…
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Sárga, hosszú és nem spárga. Kettőség jellemezte őket.
Homokszínűek. A kérdés csak az, hogy ők ették-e meg a háttérben azt a gyereket, akinek a koponyacsontját bent hagyták a gondozók elrettentésnek?
Kiütéses lett a sok fényképezőtől és vakutól, igaz-e?
Rengeteg hasonló volt még, de mivel azok körül már hatalmas pókfészkek, gubók sorakoztak, ezt a „kellemesebb” képet raktam fel ide a pókról.
Nem Ragadozó (Predator), nem űrlény, hanem egy rák.
Nem moccant. Visszanézel – és még mindig mozdulatlan. Így könnyű pózolni. Ráér.
Ezek viszont fürgén kalandoztak a területükön. Zöldek (az irigységtől?).
A bolt, ahol kifele menet elköltheted a pénzedet, hogy értéktelen kütyüket vásárolj némileg kellemes áron, de feleslegesen. Vigyázni kell ám, mert érdemes inkább érkezésnél vásárolni, ezt követően indulni csak a „vadászatra”, mert a bolt kora délután bezár. Mint aki jól végezte…
Ha támogatod az állatkertet, még a te neved is odakerülhet a járólapok közé. Azért ez nem rossz ötlet.
HOZZÁSZÓLÁSOK