Bevezető – a városba menet
A kontinensen mindössze két olyan város létezik, ahol ennyire „amerikaiak” lennének, ennyire szépnek, a szemnek összhangban lévőnek látszódnának a felhőkarcolók, és a második (New York után) Toronto. Éppen ezért rengeteg amerikai, New Yorkban játszódó filmet forgatnak ebben a városban, javarészt anyagi megfontolások miatt. És tegyük hozzá: ez itt nem holmi szmogos, élhetetlen város.
Toronto a világ egyik legélhetőbb városa.
Ha Európából érkezel, az első, ami érdekes lesz számodra, hogy a repülőtérről a városba vezető úton végig úgy érzed, mintha valami szakadt, még beépítésre váró külvárosban robogna veled a taxi. Látsz egy magas, legalább 20 emeletes épületet amott a pusztában állni, és látod, hogy jó hosszú vaskerítés veszi körbe, mintha lezárt terület lenne, majd azt is észreveszed, hogy elég szépen nő arrafelé a gaz, és sok a felhalmozott akármi.
Egy toronyház rendezetlen kültérrel. Mi ez?
A beépítésre váró külváros maga a város. Ez nem vicc. Mert a mi, magyaros, (általában) szép és vaskos, egymás mellett álló házakhoz szokott „városi szemünk” azt várná, hogy egy Budapestnél azért legalább háromszor népesebb és a vele összekapcsolódó területekkel legalább hatszor vagy hétszer nagyobb város egységes képet mutasson – és tévedünk.
A repülőtérről széles, helyenként 6-8 sávos „highway”, gyorsút, autópálya visz be a városba. Itt aztán észnél kell lenni, mert egy rossz lehajtó, rossz sávváltás, és már másik irányba ballag veled a szekér, mint amerre szeretted volna!
Ne a Magyarországon megszokott autópályára gondolj, ami kanyarog a végtelen pusztában, szép völgyhidakon rohan át, folyókat szel ketté, és a többi! Nem. Az észak-amerikai autópályák sokkal funkcionálisabbak, mint az európaiak (a magyarok): egész egyszerűen nincs végük, nem állnak meg a várost jelző táblánál, nem annyira „befejezettek”, mint az M1-M7-es az Osztyapenko-szobornál a Budaörsi útnál, hanem átvágtatnak a házak között, kerületeken, lakónegyedeken keresztül, akár hosszú mérföldeken át, és a másik oldalon távoznak a végtelen felé.
Itt nincsenek elkerülő utak. 6-8-10 sáv szeli ketté (nem is egy helyen) a várost.
Funkcionálisan. Tényleg ez a jó szó rá. Ronda, de hasznos.
Tehát állnak a sokszor 20-25 emeletes toronyházak (lakóházak?) a pusztában, kisebb-nagyobb dombok között, és végig olyan érzésed van a taxiban ülve, hogy most mégy kifele Torontóból, holott akkor rohansz befelé. Aztán sűrűsödni kezd az autópálya forgalma, a 6-8 sáv időnként képes lesz mindössze 4-6-ra csökkenni, majd újra „kiszélesedni” (ahogy beérkeznek más utak, majd keletkeznek kanyarodósávok) – és meg kell állapítanod, hogy rögtön, alig fél órával a géped érkezését követően megcsapott valami, ami most már kitörölhetetlenül benned marad, amíg itt vagy. Ott lebeg körülötted, míg el nem hagyod ezt az országot, ezt a kontinenst.
Megmondom, mi ez: részleges igénytelenség.
A részleges igénytelenség
Valahol ott kezdődik, mikor látod a magányos házakat. A foghíjas telkeket. Vagy a veszélyesnek tűnő sikátorokat a hatalmas szeméttartályokkal, a tartályok mellé rakott zacskós szeméttel, és a zacskós szemetet válogató patkányokkal.
A házsorok ebben a városban érdekesek. Ahogy maga a „belváros” is érdekes (később beszélünk róla, miért raktam idézőjelbe ezt a szót). Azt látod csak, hogy vagány sorrendben állnak a házak egymás mellett, összenőttek, mint a sziámiak, nincsen sem sikátor, sem szemetes, sem patkány. Ha egy ilyen helyen sétálsz a városban, kicsit olyan érzésed lesz, mintha otthon lennél.
Kicsit.
Aztán elhagysz egy sarkot, és alig ötven méterre ettől a városias helytől hirtelen „kinő” a földből egy magánház. Egy „kertes ház”. Aztán benézel az utcába, és azt látod, hogy ismétlődik a foghíj és a beépített telek. Foghíj – beépített telek. Foghíj – beépített.
Nem, ez még nem a részleges igénytelenség, ne félj! Ez még csak egy apró érdekesség. Hogy a toronyházak mellett egy utcányira már csendes, rendezett családi házak állnak, ahol a kertben békésen sütöget az apa, a gyerekek ott rohangálnak a füvön, és anyu hozza a jeges limonádét, arcán azzal a korántsem megnyerő, de ezen a kontinensen elengedhetetlen mosollyal.
Kanadai álom.
Rettenet.
A taxi tehát cirka 50 dollárért elvisz a repülőtérről a városba. Láthatod a magányos toronyházat, a kerítéseket, a fákat és bokrokat, a többi autót. Aztán lassan egyéb épületek is felbukkannak, és végre kezd olyan arcot ölteni a környék, mintha nem valami vidéki országúton suhanna a kocsi, hanem egy településen. Ez már jó hír.
És aztán egy domboldal mögül hirtelen előbukkannak a toronyházak.
Na, barátom, ha eddig bizonytalan voltál, ha eddig azt is hitted, hogy ez a város csak és kizárólag szürke, ronda külvárosból áll, akkor most eltátod a szádat!
Hihetetlen, hogy az autópálya (maradjunk ennél a megnevezésnél, vagy legyen a hivatalos név, a highway?) hirtelen felemelkedik, és előbb a házak második, harmadik szintjének magasságában, később akár az negyedik emelet környékén vágtat át a város kellős közepén. Olyan ez, mint odaát a harmadik kerületben, mikor az Árpád-hídon a középső sávot választod, és a felüljárón jobbra kanyarodsz a Szentendrei-útra. Ott a felüljáró elég közel épült az egyik lakóházhoz, szinte be lehet látni az ablakokon.
Pontosan ilyen kép fogad, mikor Toronto közepén, a házak közé ékelődve átrobog veled a taxi az autópályán. Csak errefelé hiába nyújtogatod az ablak mellett a nyakadat, mert olyan közel vagy a felhőkarcolókhoz, hogy nem látod a tetejüket.
Egy kis nyugalom is megszállja az embert, mikor végre a magányos házak és a külvárosi, kissé lepukkant környezet után egymás mellett karcsú közönnyel magasodó épületeket, forgalmas, már tényleg belvárosi utcákat, villamosokat és buszokat, embereket (tömegeket) lát – de azért el kell telnie pár napnak, hogy rájöjjünk: ez hazugság. Később elmesélem, miért.
Hihetetlen az a technika, ahogyan ezeket a felhőkarcolókat egymás szomszédságába felépítik. A házak közötti tér messziről szűknek, „ablaktalannak”, szürkének és levegőtlennek tűnik, de mikor később, pár nap múlva ott állsz az utcán, és lassan elgémberedik a nyakad, annyit néztél már felfelé, rájössz, hogy minden tágas, világos, levegős.
Tökéletes.
Azonban (és itt van a kutya elásva) a részleges igénytelenség is rögtön rád ömlik.
Hiányoznak az igényes díszítések. Hiányzik, hogy a szépséget, a karcsú felhőkarcolót egy kis eleganciával alul is széppé tegyék. Mert távolból mit lát az ember? Üvegpalotát. Gyönyörű, ahogy megcsillan rajta a napfény. Igen ám, de alul, az utcaszinten valahogy már sokkal kiábrándítóbb a látvány, hiszen a tervező azt mondta: legyen bejárat, legyen a járda fölé nyúló, karcsú „terasz”, egy-két árva bokor, esetleg fa (díszítés gyanánt?), és slussz.
Néhol a beton önmagában jelzi: építettek, de nem szépítettek.
Később azt is észreveszed, hogy az egybeépítés nem feltétlenül azt jelenti, hogy közvetlenül a másik ház mellett áll az épület – párszor a két felhőkarcoló között drótkerítéssel határolt terület áll, ahol sugárban ömlik a föld alól a gőz, ahol hatalmas szeméttartályok várnak rá, hogy szépen megpakolják őket, és csonttá soványodott patkányok masíroznak csatasorban, reménykedve egy szebb jövő eljövetelében (ez utóbbi mondatrészt a kétértelműsége miatt, Cica kedvéért át kellett húznom, de jelzem, hogy a blog nem politikai, és nem volt ezekben a szavakban semmiféle bősz célzás vagy sértegetési vágy).
Ám az is természetes (és ennek azért örülnünk kell), hogy némelyik tervezőiroda hasonlóan látja a dolgokat, mint a mi európai szemünk, és nem hagyja annyiban a terveket, hogy majd szépek lesznek a tornyok, ha rájuk robban a lemenő nap fénye, hanem a bevezetőt, a járdaszintet is vad céltudatossággal tervezik és csinosíttatják. Szerencsére egyre több ilyet látni már.
Toronto egyébként Kanada legnagyobb lélekszámú és területű városa. Érdekes, mert a környező városokkal együtt emlegetett „nagy-Toronto” közel akkora, mint a Dunántúl (régebben ezt már hallani lehetett Tokióra nézve is, aztán New Yorkra, Los Angelesre, Mexikóvárosra), és lakosainak száma meghaladja a 6-7 milliót. Roppant nagy egység, ahol (durván kifejezve) órákat utazhatsz úgy, hogy még mindig a városban tartózkodsz.
Beszélhetünk arról is, hogy tulajdonképpen mit kell neveznünk „belvárosnak”, és mi Torontóban a „külváros” fogalma, mert ez is érdekes. Főként, ha ott állsz közvetlenül a belvárosban, és (az előző példánál maradva) nem érted, hogyan került egy utcányi családi ház a felhőkarcolók mellé.
Kontrasztok
Az érdekes, a járda út felöli szélére pakolt szemeteszsákokon és az ezt aprólékosan feltérképező patkányokon (és hajléktalanokon) kívül rögtön az első, ami a szemedbe vág, hogy azért errefelé igencsak koszosak, porosak, szemetesek, igénytelenek az utcák. Javítok: az utcák, a parkok, a kertek, a járművek. Úgy cuzamme minden szemetes – mert (és erről szintén később) az itteni emberek, a kanadaiak szépen lelakják ezt a gyönyörű országot. Mert kiveszett egy kultúra. Eltűnt egy neveltetési kényszer. Valahogyan megszűnt a jövő.
Helyette ezt a jelent élik az itteniek – a kanadai álom hazugságát.
Érdekes kontrasztok vannak tehát ebben a városban, hiszen ott a gyönyörű panoráma, a remekbe szabott felhőkarcolók, a profin kialakított közlekedés, a hihetetlenül szellős utcák, a friss levegő, de közben folyamatosan azt érzed, hogy itt valami rohad. Nem tudod, mi az, csak érzed – még nincsen szaga, még csak mostanában kezdődött, de már érezhető a dolog.
Nem beszélhetünk kimondott belvárosról. Nincs olyan pontja a városnak, amit úgy nevezhetnénk el, mint a mi Belvárosunkat – bár próbálkozni lehet, és elmondhatjuk, hogy a CN Tower és szűk környéke, esetleg az a pár tíz darab közvetlenül egymás mellé húzott felhőkarcoló (a Queen és a King)(a Dundas) lenne a „központi mag”, de tény, hogy szinte minden egyes metrómegálló közelében (legyen az akár amolyan külvárosi zónának tűnő) toronyházakat építettek, és kisebb-nagyobb „belvárosi” forgatag alakul ki. Valakik valamikor így álmodták meg, és látszanak még próbálkozások arra nézve, hogy ezt az álmot tovább merjék gondolni és építeni.
Éles ellentét van tehát az európai városok központjai és a torontói központ, a belváros között. Mert miközben az európai, akár több száz, esetleg ezer éves városok egyetlen mag köré épültek, és jól kivehető külvárosi zónák vannak, addig errefelé nem egyetlen pacát pottyantottunk egy-egy vízfelület, folyó mellé/köré, hanem sok kicsiny „belvárost”. Rengeteg apró paca létezik, amik összességében nézve alkotják a város szerkezetét – ez maga Toronto.
Az első napok természetesen döntően befolyásolnak.
Láthatod a szürkeséget, amely valamiért képes befurakodni a házak közé, de közben láthatod a fényességet, a csodálatosat, a varázslatot, amely még mindig erősebb a szürkeségnél, és meg tudja tartani uralkodó voltát.
Egyszerűen lenyűgöző az, ahogyan az égig emelkedő toronyházak mellett valakik úgy gondolták, hogy eljött az ideje a „szellősítésnek”, és hirtelen pár utcányi park, alacsony épületek (általában kiszolgáló létesítmények, mint boltok, kisebb-nagyobb üzletek, éttermek, mozik, könyvtárak) sorakoznak, közöttük a szemet gyönyörködtető, elmaradhatatlan kertes házakkal.
Mindenképpen érdekes lehet úgy mosogatni a házad hátsó részében lévő konyhában, hogy ha kinézel az ablakon, akkor a világ egyik legszebb városának toronyházaira tekintesz. Kert, bokrok, fák, amott a kerítésed, és azon túl már a felhőkarcoló. Érdekes.
A legnagyobb érdekesség mégsem ebben rejlik, hanem a tekintetünknek gyorsan váltó vizuális kontrasztnál még gyorsabb audió kontrasztban. Hiszen már messziről észrevesszük, hogy amott egy-egy csendes, kertvárosi utca kezdődik, és ha besétálunk a kocsik, villamosok mellől, és pár lépést teszünk a utcába, ránk ömlik a csend.
Ez komoly. Ez nagyon is komoly!
Nincsen dudaszó. Nincsen járművek zaja, nem robog el egy-egy betegesen pöfékelő busz, nem fog a füledbe csilingelni (tülkölni, ordítani) a villamos – és lehet, hogy erre először fel sem fogsz figyelni, hiszen a házak nyugalmával együtt természetesnek veszed majd a csendet, de aztán, ha már többször is megtapasztalod ezt, rádöbbensz, hogy olyan ez a dolog, mintha burokban lenne a környék. Mintha egy nagy, áttetsző, láthatatlan burokban.
Az első benyomás tehát valahol a lélegzetelállító és a semmitmondó (taszító?) között realizálódik, bár tény, hogy ha túlságosan nagyok az elvárásaink, akkor képesek vagyunk vakon tekinteni ebbe a világba, és elhinni, hogy ez maga az amerikai álom.
Hazugság.
Az amerikai álom nem lehet kanadai álom, csak egy világszerte szétszórt hazugságra épült, bősz, undorító eszme, aminek van ugyan valami csekély valóságalapja, de önmagában életképtelen és nem igaz. Más. Sokkal másabb.
Az első benyomás szerint Toronto mind fotón, mind az életben csodálatos, élhető és világszerte irigyelt – a valóságban azonban csak egy hétköznapi, ugyanolyan szürkére festett, átlagos, rossz és jó emberek által lakott, rossz és jó napokat megélt város.
Természetesen lesz még mit mesélnem róla.
Ez csak a kezdet.
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
A Sheppard Avenue és a Yonge Street sarkán magányosan álló felhőkarcoló
Gőzfelhő a város kellős közepén – egyébként forró, mint a Pokol
Elszállításra váró, irtózatos méretű szeméthegy a Sherbourne Street közepén
Ezek már elég szépen karcolják a felhőket – valahol a „belvárosban”
Lakóházak a CN Tower környékén
A gőzoszlopok szinte folyamatosak a toronyházak között
A CN Tower
HOZZÁSZÓLÁSOK