Magasabbra! Magasabbra!
Régebben persze nem így volt. Toronto nem hasonlított ennyire New Yorkra, nem volt benne ennyi felhőkarcoló – merem állítani, hogy „normális” városnak nézett ki, amelyik egy akkora tó partján áll, hogy néha ezt hajlamos vagy elfelejteni, és azt hiszed: ez itt az óceán.
Az Ontario-tó felől folyamatosan be-berepülnek a sirályok a városba, és meglepő, de sokszor egész messzire – többször is találkozhatsz velük akár 10-12 kilométerre is a víztől. Csapatostul, hangosan repkednek, hangjuk egyszerre érdekes és borzasztó; mondhatjuk, hogy ők a galambok helyi megfelelői (tőlük függetlenül azért vannak galambok bőven, bár nem akkora csapatokban, mint Budapesten, Magyarországon).
Ezek a sirályok (csak azért, hogy összekössem valahogy a dolgokat, és rátérjek végre a lényegre) azt láthatják, hogy a tóparton iszonyatos magas, felhőket karcolgató toronyházak épültek, olyan hihetetlen, rendezett, megtervezett egységgel, amilyet még ember nem látott. Aztán, ahogy az úton haladnak tovább, a sirályok azt is láthatják, hogy egyre alacsonyabbak lesznek az épületek, egyre nagyobbak a terek, egyre több a már amúgy is sok zöld felület – és elkezdődnek a furcsa, Torontóra jellemző kertvárosi részek.
Felváltva látjuk ezeket. Meséltem már róla, hogy építészeti szemmel nézve hihetetlenül érdekes a város, hiszen a hatalmas toronyházak tövében/mellett nevetve elférnek a kertes családi házak, ahol bizony kerekeken guruló kertisütő, árnyékot adó fák, fűtenger és bokrok találhatók.
Az a kellemes ebben a városban, hogy ha jó környéken sikerül egy elfogadható méretű telket és egy házat vásárolnod benne, és reggelente madárcsicsergésre ébredsz, illetve a friss levegő és a virágok illatára, ha azt látod, hogy kertedben mókusok ugrándoznak, illetve amott a sarokban egy vadnyúl rágcsálja a füvedet, akkor képes vagy azt hinni, hogy valami történt veled, és egészen máshol ébredtél, mint az emberek szoktak volt.
Ilyen nincs, mondhatnád – és mégis van!
Merem állítani, hogy a torontóiak nem jelentős, de számottevő része olyan kertes házakban lakik, hogy ha reggel kiballag az udvarra, és elheveredik a méregzöld gyepen, csak a fejét kell kicsit elfordítania, és láthatja valamelyik városrész valamelyik toronyház-együttesét.
Régen volt már, hogy valaki a város építészei közül kitalálta ezt az egyedülálló koncepciót, mely magával fog ragadni, ha eltöltesz itt pár hetet, hónapot. Ugyanis közvetlenül alig beszélhetünk valódi városmagról (bár a belvárosi részt említhetjük ezen a néven)(„The City”), hiszen sok-sok kisebb központból, és a központok közötti kertvárosi, csendes, magányos részekből, parkokból, erdőkből áll össze maga a városias egység, maga Toronto.
Érdekes, de szinte minden metrómegállónál (mintha csak összefüggésben lennének) kialakul egy-egy kisebb „városközpont”, egy-egy kisebb városmag, ahol magas és magasabb, és még magasabb toronyházak ugranak az ég felé. Hol tíz darab, hol tizenöt, hol csak hat vagy négy, de kimagaslanak a többi, általában 10-15-20 emeletes épület közül, és egyfajta kellemes, belvárosi ízt kölcsönöznek a környéknek.
Koncepciók
Már csak azért is lehet bármely metrómegállóban a felszínre érkezvén olyan érzésünk, hogy ismét és ismét (még mindig) a belvárosban vagyunk, mert általában széles, több sávos utcák dörrennek össze, és a kereszteződésekben száz meg száz gépkocsi pöfög, áll, várakozik a szabad jelzésre, és annyi embert látsz a járdán és a zebrákon, hogy azt gondolod: ez egy ekkora, élő, lélegző, végeláthatatlan város.
A maga tekintetében valóban az.
Ez a torontói koncepció egyszerre tetszetős és nagyszerű. Minden bizonnyal okosak, előrelátók, megkísérlem: jövőbelátók voltak annak idején a tervezők, akik az első magasházakra engedélyt adtak. A város valamikor 1995-ben elnyerte a világ legélhetőbb városa címet, és jogosan kapta az elismerést – nincs még egy ilyen „nagyfalu”, amelyik ennyire városias lenne.
Mint minden amerikai dolgot, legyen az könyv, film, étel, valamilyen gépezet, elektronikai cikk, ruhanemű vagy éppen egy városkép, Torontót is a szemnek kellemesre, „eladhatóra” készítették és készítik. Ebben nincs is hiba; minden város főépítésze így gondolkodik (így illene/kellene gondolkodnia).
Az Ontario-tó felől a város majdnem úgy néz ki, mint a „vizuális rokon”, New York. A felületes szemlélő csak a hihetetlen tömegben álló felhőkarcolókat látja, melyek különféle színekben állnak az ég felé feszülve, és olyan pompázatos városképet nyújtanak, ami természetes, hogy vonzza az alacsonyabb, ódon házakhoz szokott európai szemet. Mindössze akkor döbbensz rá, hogy nem New York-ot látod, amikor észreveszed a tornyot, a CN Tower felhőket karcoló vonalát, ezt az egyszerű betonnyilat, amit valaki mohón beleszúrt a földbe – hogy jelképezze a várost.
Az első koncepció tehát valahol ez lehetett: igazi amerikai város legyen Torontóból – és sikerült is a dolog, mert az lett.
A második koncepció már emberszerűbb lett, és sikeresebb az elsőnél (bár erről megoszlanak a vélemények): a tervezők elhatározták, hogy az összes kertes házat, mely ellepte a környéket, úgy hagyják, ahogy vannak. Kerületek, körzetek alakultak ki, és (mint fentebb is említettem) csakis a metróállomások közelében húztak fel egy-egy „égimeszelőt”, jelezvén, hogy arrafelé valami kis központ található.
Amennyiben gyalog, kerékpárral vagy motorral járod Toronto utcáit, ezek a kisebb központok remek tájékozódási pontok. Ha jobbra nézel, a távolban láthatod a toronyházakat, ha balra nézel, ott is vannak. Tudod, hogy bármerre mész, egy-egy metróállomásba botlasz – és ha nincs nálad térkép (mert minek cipelnéd), a legközelebbi, általában alig 300-400, maximum 800 méterre lévő buszmegállóban megnézheted a várostérképen, hol vagy most, és miféle központok vesznek körbe.
Nagyon hasznos.
Egyszerűen hihetetlen és elmesélhetetlen érzés, mikor kerekezel valami „jómódúbb” környéken, jobbra és balra hatalmas, több millió dolláros villák állnak (Google-n meg lehet nézni, hogy szép, nagy medencék is tartoznak hozzájuk)(illetve ezeknek nem kocsibeálló, hanem félköríves, a nagy, szépen lakkozott tölgyfa bejárati ajtóhoz igazodó kocsifelhajtójuk van), és egy kellemes kanyar után észreveszed, hogy távolabb valami főút következik.
És észreveszed, hogy a főút szélesebb, több autó is jár rajta – és látsz elsuhanni egy buszt is. A környék mégis olyan, mintha falun lennél, olyan messze a városoktól, a városok zajától, a portól, szennyeződésektől, kipufogógázoktól, hogy el sem hiszed: az ott nem délibáb, az ott valóban a TTC egyik busza, azok ott gépkocsik, forgalom, főút!
Na, valamiért ezért lett az egyik legélhetőbb város Toronto.
Itt nincsenek kivételezések és „gettók” (jobb értelemben). Az egyik utcában még „csak” 300-400 ezres kertes házak állnak, rendezett előkertekkel, finom, vastag, méregzöld fűvel, a másikban ott vannak a 600-800 ezres házak, kicsit már nagyobb telkekkel, és szélesebb garázsokkal. Aztán újabb utca következik, és láthatod a több milliós villákat. Csak úgy. Semmi kerítés, semmi flancos magamutogatás – mindössze abból tudod, hogy ezek kissé drágább épületek, hogy több emelet, szebb külső borítás, vastagabb, szélesebb alapterület tartozik hozzájuk.
Aztán a következő utca már megint egy „olcsóbb környék”.
És ez az együttélés tetszetős.
Tömegek otthona
Természetesen nem élhet minden ember kertes házban.
A kanadai álom nem mindenkinek adatik meg, bár hozzá kell tenni, hogy nyugodtan hívhatjuk álomnak azt, amikor van két szobás, hatalmas nappalis, ebédlős, gardróbos lakásod, és ezért a havi keresetednek mindössze a felét/harmadát fizeted ki (és ebben benne foglaltatik az összes közüzemi számla)(de erről majd egy másik posztban mesélek).
Rengeteg „panellakás” van, rengeteg tömegház, pontosan úgy, mint Magyarországon. Néha azt veszed észre, elég keményen „rákospalotai” érzésed van, hiszen a tíz-tizenkét emeletes, teraszos és szürke, piros, érdekes színű, kívülről leginkább panelokra hasonlító házak úgy sorakoznak a parkok fölött egymás után, mint otthon. Komolyan mondom: volt, hogy percekig csak ittam ezt a látványt, mert érdekes érzés, ahogy tudod, hogy egy földrésszel odébb vagy, miközben képes vagy elhinni, hogy mindjárt eldübörög egy piros 7-es az orrod előtt.
A tömegek otthona természetesen nem tévesztendő össze az igénytelen tömegek otthona, vagy a szegényebb tömegek otthona kifejezésekkel, mert Torontóban igenis vigyáznak rá, hogy ha már ilyen szállást tudsz csak megfizetni, ne szenvedj komolyabb „károkat”. Értem itt, hogy próbálnak élhető, napfényes, rendezett és karbantartott lakóházakat tervezni/készíteni, és ez általában sikerül is az építőknek.
Többségében jókora teraszok tartoznak a lakásokhoz, és úgy vannak tájolva a házak, hogy vagy reggel ömlik be a napfény, vagy délután, de minden esetben világos, nem zsúfolt és sötét lesz a lakás.
A teraszok többségét figyelve szembetűnő, hogy a kanadai emberek igenis szeretik a rendet, és figyelnek a környezetükre – függetlenül attól, hogy itt születettek-e, vagy bevándorlók, esetleg menekültek, illegálisok. Nagyon ritka az olyan rendezetlen, lomokkal „kirakott” terasz, ami rögtön szemet szúr. Általában (a hely nagyságától függően) egy-egy kicsi asztal és a nálunk is ismert, egymásra rakható műanyag székek láthatók a teraszokon. Többször láttam, hogy az emberek a teraszon ácsorognak, ott dohányoznak, ezzel is megtisztelve mind a lakás illatát, mind pedig a bent élők egészségét.
Vannak újépítésű házak, ahol a székek és az asztal már szabályos tartozéka a teraszoknak. Mert kellemes lehet napfényben, vagy éppen a lemenő nap fényében ücsörögve bámulni az alattad élő várost. Erre is gondolnak a tervezők.
A lakóházak fő bejárata fölött legtöbb esetben tető van, pontosan akkora, hogy a kocsiddal be tudj alá állni, ki tudd venni a csomagokat, miközben az utasaid is kiszállnak (mondjuk, a család a gyerekekkel meg a nagynénivel), és aztán mehetsz a mélygarázsba – mert hogy minden házhoz saját mélygarázs tartozik (ez mellett ott van a felszíni parkoló is, ha nem akarsz leállni).
Volt alkalmam egy teljesen hétköznapi, egyszerű elrendezésű, otthonos lakásban megfordulni, ahol a házigazda engedélyével fotókat is készíthettem – erről majd egy külön beszámolóban mesélek. Mindenesetre csendes, kellemes kis kuckónak tűnt a lakás, és amennyit a többi, idegen lakásból eddig láthattam (kukkolva), meg kellett állapítanom: ritkaság a 60-65 négyzetméternél kisebb méret (és ehhez jön még egy 5-10 négyzetméteres terasz).
A kertvárosi részekben is vannak „tömblakások”, de ezek nem minden esetben 10-15 emeletes házakban, hanem egyszintes, inkább nyári bungalóra hasonlító egységekben találhatók. Ami igen jellemző rájuk, hogy valamiért ezek már elhanyagoltabbak, holott mindegyik lakáshoz kicsinyke, zöldterület is tartozik (kert, ha jobban tetszik)(bár mindössze 30-40 négyzetméteresek). Érdekes megállapítás, de ilyen helyekre többségében dél-amerikaiak, spanyol ajkúak költöznek, hatalmas közösséget alkotnak, és nem hallottak még róla, hogy festeni, gyomlálni, kerítést javítani, sövényt nyírni is kellene néha.
Nem ítélkezem.
Tény, hogy szegényebbnek, „elmaradottabbnak” gondolhatnak téged, ha nem saját kertes házban laksz, csak ilyen 60-80-100 négyzetméteres „panelban”, vagy egyszintes tömbházban, holott ez nem feltétlenül igaz. Kétségtelen, hogy jóval alacsonyabb áron juthatsz hozzá az életteredhez, mintha kertes házat vennél, de sok esetben olyan épületbe költözhetsz, ahol saját gondnok van, szép helyen található, és az elrendezéséből adódóan (ha nagyobb lakás, és a ház mindkét felére néz egy-egy helységed) egész nap befelé ólálkodik a napfény.
Ennyi volt a mese mára. Később majd beszámolok róla, milyen Torontóban kertes házban lakni. Remélem, a mai olvasnivaló is tetszett!
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
Újabb magányos toronyház a Don Mills Road-on (Westin Prince Hotel)
Lakóház a Yonge Street és az Eglinton Avenue közelében
Szimpla, 13 emeletes, nem szép lakóház az Esterbrook Avenue-n
Szintén egy lakóház az Esterbrook Avenue-n (mintha panel lenne)
Ez is úgy néz ki, mintha panel lenne, holott javarészt csak fa
A Hunters Lodge, közvetlenül a Leith Hill Road mentén
A Leith Hill Road másik lakótömbje
Y-alakú, érdekes elrendezésű lakóház a Don Mills Road-on
Mintha Angyalföldön járnánk (Finch Avenue)
A Skygarden névre keresztelt lakóházak a Warden Avenue-n
Igazi amerikai színű, jellegzetes, nagy üvegekkel ellátott lakóház a Yonge Street-en
A Bales Avenue lakóházai, előtérben az üzletsorral
Ilyen is van: ledeszkázott lakások a Warden Avenue-n
HOZZÁSZÓLÁSOK