Vissza a városba
Tény, hogy először megpillantva és átérezve ezt a várost sokáig úgy fogjuk érezni magunkat, mintha valami amerikai filmbe csöppentünk volna – felhőkarcolók, széles utak, amerikai kocsik, metróból és a lábunk alól feltörő gőzoszlopok, hihetetlen nyüzsgés a járdákon. Aztán majd azt vesszük észre, hogy a szemünk és agyunk lassan hozzászokott a fílinghez, és tudatosan fogjuk fel, hogy ez itt Toronto, a világváros.
Azonban, és ez az érdekes, ha pár hétig meg sem közelíted az Ontario-tó közelében fekvő szűk városi magot, a panorámaképekről ismert toronyházakat, épületeket, utcákat, ha pár hétig csak a külváros (kertváros) néha egyhangú környezetében élsz, és csak elvétve ballagsz be a régebben már említett metróállomásoknál található kisebb „városmagokba”, akkor a „City” ismételt látványa szinte olyan erővel hat majd, mintha először látnád.
Komolyan mondom.
Hihetetlen, hogy a maga távoli szépségével és közelebbi, jobban szemügyre vett, már inkább hétköznapi, kissé koszosabb valóságával ez a város, az utcák zaja, szaga, látványa, a parkok és terek tágassága, a járművek (villamosok, buszok), a rengeteg zöld és a hihetetlennek látszó, magukat szinte mindenhol jól érző állatok (és most nem, nem a patkányokra gondolok) egyvelege mennyire kellemes tud lenni. Nem lehet pontosan leírni, hogy mi ez.
Láss
Nagyon kevesen készítenek fotókat a városban (főként a már messziről is felismerhető turisták a fő fényképészek)(akár más városokban, területeken), és nagyon kevesen vesznek észre olyan tán érdekes, egyedi vagy meglepő dolgokat, melyeket mindenképpen érdemes megörökíteni.
Igen, régebben már szóltam róla, hogy a torontóiak számára természetes, hogy szinte bárhol is tartózkodnak a városban, a CN Tower mindenhonnan látszik, egyfajta égig érő jelzés, melyet nem lehet eltéveszteni. Ezek az emberek hozzászoktak már a látványhoz, őket nem érdekli, hogy ez a torony ott magasodik – miközben te, a messziről jött ember mindig és mindenhol csodálattal lesed ezt az építményt. Mert lenyűgöző. Pontosan úgy, mint a Parlament vagy a budai vár.
Néhányan fotóznak tehát, de nem mindig látnak. Mivel feleségemmel együtt járom a várost, vele együtt kerékpározom, vagy ismerkedek meg fesztiválokkal, új térségekkel, lehetőségekkel, mikor észreveszek valami „megörökítendőt” és fotózom, ő általában figyelemmel kíséri a körülöttünk lévőket. El szokta mondani (néha jómagam is észreveszem), hogy a mellettünk elhaladó emberek érdeklődve meg-megállnak, nézik, mit fotózok.
Nem látnak.
Ott ballagnak el az épületek mellett, a parkok mellett, bármi olyan mellett, amit érdemes akár csak magadnak, akár a jövőre gondolva (az utókornak) megörökíteni, de sosem veszik észre a dolgot – csak mennek, sietnek, beszélgetnek, nem figyelnek. Ezekkel az emberekkel találkoztam már Budapesten és Magyarország egyéb területein is – és most itt vannak.
Remélem, a mai fényképek alapján elhiszed, hogy nyitott szemmel szoktam járkálni a városban! Azt mondom, ha teheted, mindig legyen nálad fényképezőgép (ne, ne telefon!), és kattints, ha valami érdekeset látsz!
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
A külvárosban (a kertvárosi részek közelében) is találhatsz magas toronyházakat, bár ezek nem kimondottan felhőkarcolók, és nem is szorosan egymás közelében magasodnak. De tény, hogy ezek felső szintjein lakva nagyon pompázatos kilátás nyílik a végtelen zöld kertvárosra, és a távoli felhőkarcolókra, illetve az Ontario-tóra.
Nagyon ritka jelenség (talán egyelőre)(ezt még nem tudom), hogy a villamosokat is „bevonják” a reklámozásba. A dél-afrikai foci VB-t és természetesen a sört reklámozta ez a villamos, és mivel tényleg ritkán látni ilyet, gondoltam, megosztom veled.
Érdekes, hogy egyre több és több távol-keleti ember látható a keresztény templomokban, míg a „fehérek” száma fogyatkozik. Már csupán idősebbeket látni a templomok körül, illetve a misék után. Ez a tábla ezért érdekes. A Kínai Negyedben fotóztam – miközben a járdán özönlöttek az árusok, vásárolók, turisták, és a „nemlátók” azt nézték, miért érdekes ez a tábla. Miért is?
Nem a fák mögül bújt ki. (Kattintás egy parkból.)
Ha irodaház, akkor azért rossz ezen ablakok mögött élni, ha pedig lakóház, akkor azért. Most gondoljunk bele: mekkora fény jut ide be? Hihetetlen ostoba építési megoldás ez – pontosan az a fajta szinte tervezés nélküli, „csak úgy puffant” amerikai módszer, amelyeket a filmekben sokszor láthatunk (tűzlépcsővel).
This is Canada. Elhiszed? Ez nem Kína. Az utca mindkét oldala ilyen táblákkal van tele, angolul nem is nagyon beszélnek, az árusok egy része a járdán értékesíti a bóvlit, az érdekes növényeket, gyümölcsöket, az ide tévedt turisták nevetgélnek, a tömeg elviselhetetlen - az árak viszont alacsonyak.
Belvárosi „kertes ház”, nem messze a felhőkarcolóktól. Érdekes, hogy ezek az utcák (a környék) olyan nyugodt, mintha valami kisvárosi, külvárosi rész lenne, holott innen három-négyutcányira már több sávos utak keresztezik egymást, robognak autók, buszok, villamosok, átível a városon egy autópálya… De itt nyugalom van, csönd és béke. Komolyan! Hihetetlen. (És láthatod, hogy néha építenek kicsinyke, szinte csak szimbolikus jelentésű kerítést.)
Az iménti utca másik fele. A „kertes ház” persze kicsit pikírt megjegyzés, de tény, hogy ezekhez a házakhoz tartozik egy-egy kicsinyke kert elől, illetve hátul (nem nagy)(tényleg nem nagy), és aki rendesen gondozza, annak azért kellemesebb látványban van része, mikor kitekint a nappalija ablakán. Mondom ezt azért, mert rengeteg elhanyagolt előkertet és teraszt lehet látni, főként a belsőbb körzetekben.
Azért fotóztam le, mert tetszett. Semmi különös nincsen benne, hacsak az nem, ami az előző két képen lévő épületeknél is – ez a ház is a felhőkarcolóktól pár utcányira áll. Egyetlen bejárata van, tehát egy család lakja. Szép darab. Nagydarab.
Vasárnap délutáni sziesztaidő. A távolban látható kerékpáros bácsikán kívül errefelé senki sem jött, sem gyalog, sem kerékpárral, sem kocsival. A távolban láthatod a felhőkarcolókat – na, ennyi utcányira álltam tőlük, mégis ez a kisvárosi nyugalom fogadott!
Mindenképp jobb lett volna, ha ezen „szétfűrészelt” házikó mellé egy 50 emeletes, égig érő paszulyt, egy üveg- és acélszörnyet húznak fel. De így is látszik az a gyámolatlanság, melyet az épület képvisel a mellette álló irodaház tövében.
Van az úgy, hogy hirdetni kell, és minden hely foglalt, mert a fából vaskarika lesz.
A benzinkutak közül csak a kanadai Petro-Canada vette észre, hogy kis zászlócskákkal lehet a foci VB-t, és a saját kútjukat is népszerűsíteni.
Ne is kérdezd! Egy vakablak, az vakablak. De ennyi?
Identitászavar a köbön. Ez itt a torontói rendőrség központi épülete, előtérben ezzel az érdekes alkotással. Értelmezzük? Értelmezzük. Ez itt egy rendőrnéni, oldalán ott van a gumibot (a másik oldalról is készítettem fotót, megnéztem, ezért tudom), aki a kezében egy adóvevővel éppen a maltert pakolja a kőre – sejtetvén, hogy egy perc múlva lerakja az adóvevőt, megfogja a követ és a helyére teszi. Mi ez? Mit jelképzhet? A rendőrök építik az országot?
Vannak furcsaságok a képen. Ez amolyan beugratós fotó. A kigyúrt indiánnak nem kell az ásványvíz, mert boroshordó van a kezében… vagy mifene. És ott ugrik a majom a kirakatba vízbe! Látod? Nem látod?
Egy kellemes séta alkalmával, miközben megpihentünk a fűben, lefotóztam ezt a „csendéletet” a tó partján, magunk mögött a belváros lüktetésével, körülöttünk hasonlóan fűben ülő párokkal, a parton sétálókkal. Ez panorámafotó (tudom, hogy látod a jelzést), úgyhogy kattints rá – ahogy az ezt követő képekre is!
Próbálkoztam megörökíteni a felhőkarcolókat – több-kevesebb sikerrel. Az tény, hogy ott állva a tövükben iszonyatosan magasak, szakértő szemével pedig csodálatos építmények.
Akárha New York-ban lenne. Nem ott van.
Elterveztem, hogy a jobb oldalon látható épülő ház miatt jövőre mindenképpen vissza fogok térni ide, hogy újra lefotózzam a környéket – meglátjuk, egy év alatt mennyit haladtak a mesterek!
Egy újabb üvegből és acélból készült remekmű.
Régebben is szerettek magasra törni, ez az épület a bizonyíték erre. Ha minden igaz, lassan eléri az első 100 évét.
A legelső és egyben egyik legrosszabb beállítással sikerült panorámaképem Torontóról, amit sokáig ki akartam dobni, de aztán eldöntöttem, hogy megosztom veled – ilyen volt a Spadina Avenue valamikor 2010 nyarának elején, egy teljesen átlagos szombati délelőttön.
HOZZÁSZÓLÁSOK