Némi kis magánügy
Vannak bizonyos furcsa döntéskényszerek az életben. Az első böfi, az első vagány pelenka, aztán az első kényelmes rugdalózó, később nadrág, zokni, kedvenc póló, és az első háromkerekű, piros (vagy kék)(vagy seszínű, kissé cuclista) gépszörny, a bicikli. Magyarosabban, szebben: a kerékpár. Az ember általában fejlődik, és szeretne mindenből jobbat, szebbet, néha drágábbat, esetleg jó nevűt, megfizethetőt.
Magánügy.
Mialatt Budapesten éltem, szerettem volna kerékpározni, de hiába kerestem a lehetőséget, nem találtam. A város hihetetlenül zsúfolt, nagyon nagy erős a szmog, nincsenek megfelelően védett kerékpáros utak, és a KRESZ is inkább ellene, mint mellette van a kerekezésnek.
Ostoba sem vagyok, és halott (sérült)(nyomorék) sem akarok lenni, döntöttem, ezért mindenhová metróval, busszal, villamossal jártam, vagy időnként gyalog. Gépkocsim nem volt, bicajt pedig eszem ágában sem volt vásárolni. Ahhoz megfelelő minőséget kellett volna látnom, tapasztalnom (és most nem az anyag minőségére utaltam).
Pedig nagyon szerettem volna én is érezni a „szabadság” érzését.
Aztán megérkeztünk Torontóba, és meglepő dolgokra figyeltem fel.
Elsőbbségadás kötelező
Bármilyen hihetetlen, de ebben a városban a gépkocsival, motorral (és kerékpárral) közlekedők odafigyelnek a másikra. Inkább úgy mondom: odafigyelnek mindenkire. Mindenki figyel a másik félre, és ez egy olyan hihetetlen összjátékot mutat, amelyet (komolyan mondom) tanítani kéne. A gyalogosok addig nem indulnak el, amíg meg nem bizonyosodnak róla, hogy már nem fog senki sem az útjukban átszáguldani, a gépkocsival közlekedők kétszer is körbenéznek, mielőtt nagy gázzal indulnának, tolatnának, fordulnának, és a kerékpárosok úgy figyelnek a többiekre, mintha az életük függne rajta.
Hát hogyne: az életük függ ezen.
Ezzel nem azt állítom, hogy a világon csak ebben a városban van meg ez a hihetetlen harmónia, de tény, hogy én itt szembesültem vele először. És azt sem állíthatom, hogy mindig naprakészen létezik ez a harmónia, mert itt is hallani káromkodásokat (bevágott az átkelőhelyre a gépkocsi), itt is rázzák az öklüket (szakadó esőben felverte a vizet a gépkocsi)(majdnem nekihajtott szegény gyalogosnak a kerékpáros), és itt sem minden fenékig tejfel (de hülye kifejezés!) – ám azt hozzá kell tenni, hogy többségében egymással harmóniában működik a város. A város és az emberek.
A dolog rém egyszerű: mindig az erősebb ad elsőbbséget.
A hatalmas, kacsacsőrű teherautók, kamionok nem fognak kilapítani, csak mert neked egy cirka kéttonnás szarod kocsid van, és te is bőségesen odafigyelsz a motorosokra, akik nem fognak sem eléd vágni, sem cikázni a forgalomban, és a motorosok odafigyelnek a kerékpárosokra (vagy mondjam így: mindenki odafigyel az „alsóbb osztályokra”) – a kerékpáros pedig figyel minden gyalogosra.
Működik.
Toronto az a város, ahol azt kell tapasztalnod, hogy a mikor ballagsz át az átkelőhelyen (nem, nem a zebrán, mert ilyen nagy, messziről észrevehető, mozdulatlan állatok nem fekszenek az aszfalton)(egyébként is: nem „csíkozottan” van felfestve az átkelőhely, hanem mindössze két párhuzamos, egymástól köbö két méterre heverő hófehér vonallal), szóval mikor ballagsz át az út egyik feléről a másik felére, akkor a túlsó felén kanyarodni készülő autósok megállnak.
Nem érted. Meglepődsz.
Ők állnak, várnak valamire, te pedig legalább tíz-tizenkét méterre vagy. Magyar viszonylatban ez azt jelenti, hogy a gépkocsi vezetője röhögve be tudna fordulni, sőt: az utána következő kocsi is befér még, de talán a harmadik is… Ám ezek itt elég keményen megtanulták, mit ír elő a helyi KRESZ, és nem kockáztatnak.
Ha gyalogos (kerékpáros) van az átkelőhelyen, várunk.
Megvárjuk, míg biztonságban átkelt, és bizonyítottan marad is a járdán, tehát nem ugrik hirtelen a kocsink alá. Ha ez rendben van, kanyarodunk.
Ennyi.
Van az a szabály, hogy az erősebb kutya baszik kezdeményez randevút, de itt Torontóban ezt el lehet felejteni. Többször is előfordult velem, hogy még csak toporogtam az átkelőhely felé, köbö két-három méterre voltam az úttesttől, és magamban még én is bizonytalan voltam, hogy vajon át akarok-e kelni vagy nem, mikor azt kellett észrevennem, hogy komoly kocsisor torlódott fel, és senki sem ideges, mindenki arra vár, hogy meghozzam a döntést, és „belépjek” a fentebb említett párhuzamos vonalak közé.
Hát nem őrület?
A városban tehát mindenki tudja, hol a helye, és miféle szabályok szerint kell közlekednie. Ettől függetlenül vannak balesetek, itt is ütnek el embereket az átkelőhelyen, vannak őrült sofőrök, és ostoba kerékpárosok, motorosok, ahogy léteznek felelőtlen gyalogosok is. Itt is emberek élnek, pontosan olyanok, mint te vagy én.
Azonban.
Azonban nagyon fontos, hogy a büntetési tényező képes visszatartani az embereket a sorozatos (vagy akár csak egyszeri) szabálytalanságoktól, figyelmetlenségektől. Lehet itt is lazulni, szépen eljátszani, hogy „én nem tudtam róla”, aztán lehet mélyen a zsebbe nyúlni, és „tejelni” Állam Bácsi részére – mert Kanada (ahogy a világ összes országa) kedveli a büntetést fizető polgárokat. Ez növeli az államkasszát, ugyebár.
Mindjárt példálózunk kicsit.
Nagyon fontos kiemelni, hogy mindenkit figyelnek, és szükség esetén gondolkodás nélkül megállítanak és figyelmeztetnek a rendőrök, tehát nem csak a teherautóval, gépkocsival, motorral közlekedőknek találtak ki szabályokat, hanem vannak a gyalogosoknak és a kerékpárosoknak is saját szabályaik. És azokat tényleg be kell tartani.
A kerékpárosok is egyre több és több balesetet okoznak. Több helyen is azt lehet olvasni, hogy a kerekezők figyelmetlenek a náluk „gyengébb”, védtelenebb gyalogosokkal szemben, és sokszor elég nagy sebességgel haladnának el mellettük – és aztán egy rossz lépés miatt pillanatok alatt bekövetkezik az ütközés, a baleset. És egyáltalán nem kellemes, mikor egy 20-30-40 km/h-val száguldó kerékpáros fellök egy gyalogost. Azért hát a szabály az, hogy jelezni kell. Vagyis jó, ha van egy csengő a kormányrúdon.
Egy csengő, ami általában nincsen.
Én is jártam már úgy, hogy békésen andalogtam, és egy őrült fazon őrült sebességgel rontott el mellettem a kerékpárjával – a semmiből tűnt fel, ijesztő hangja volt, ahogy a hátam mögül egyik pillanatban „kirontott” a látóterembe, aztán elrongyolt távozott előrefele.
Ha kerékpározni akarsz Torontóban, akkor vásárolsz egy kerékpárt. Eddig rendben vagyunk. De ha tényleg kerékpározni akarsz, méghozzá szabályosan, jogkövetően, akkor rögtön vásárolsz egy sisakot is, mert itt, Torontóban 1995 óta kötelező a sisak használata. Lehet persze anélkül is a nyeregbe pattanni (sokan meg is teszik), de a helyszíni bírság 60 dollár, és ha éppen nincs nálad ennyi pénz, nem baj – a bíróságon 75 dollárral megúsztad!
Nem éri meg sisak nélkül kerekezni. Hidd el! Otthon sem, itt sem. A sisak megvéd (néha).
A „drótszamár” beszerzése
A helyzet pontosan ugyanaz, mint máshol a világon.
A kerékpárokat arra specializálódott cigányok egyének lopják, és olcsó pénzért eladják neked. A te dolgod mindössze annyi, hogy kicsit fitymálgasd a cuccos színét, meg leszóld a váltót, nyerget (ülést), esetleg a csengő hangját, aztán kifizesd a pénzt, és büszke tulajdonos legyél.
Kérlek, legyél bárhol is a világon: sose vegyél beazonosítatlan, ezáltal talán lopott kerékpárt, még akkor sem, ha nagyon megtetszik neked, és mindenféle igazolás, papírok nélkül állítják, hogy ez nem lopott, ez eredeti, boltból van, blablabla! Ne vegyél ilyen eszközt, mert később majd tőled fogják ellopni, és te is szembesülni fogsz vele, hogy esetleg eladták, és nem is a tolvaj, hanem egy jóhiszemű (hülyegyerek) használja a bringádat!
Egyszerű a dolog, mint a százas szög: mindig csak megbízható, leellenőrizhető kerékpárt szabad vásárolni.
Legjobb hely erre az üzletek, boltok.
Vegyél egy új kerékpárt, aminek számlája, rendes alvázszáma lesz! Menni fog?
Torontóban vannak ezek a „nagy” bolthálózatok, ahol kávé, tűzhely, fogkrém és pékáru mellett általában minden mást, így kerékpárokat is lehet vásárolni. Volt szerencsém egy hónapon belül 3 bicajt is „elfogyasztani”, úgyhogy megosztom a tapasztalataimat – és előre elnézést kérek azon egyénektől, dolgozóktól, tulajdonosoktól (vagy szimpatizánsoktól), akiknek a lelkébe taposok! De ezek itt alább az én személyes tapasztalataim.
Wal-Mart
Ez nem az amerikai Wal-Mart. Ez egy kanadai, gyengébb, jelentéktelenebb hasonmás. Mindenben csak hasonmás, így sajnos minőségben is – és ez nem jó. Elég szép (tömeg)választékuk van kerékpárokból, és teljesen meg tudnak szédíteni azzal, hogy „ezeréves” márkákkal hódítanak (Raleigh, Triumph), de az ember, aki hátul a raktárban összeszereli a szamarakat, bizony nem ért a dolgához. Talán még az orrát is úgy túrja, hogy előtte elfelejt szakkönyvbe belenézni, ezért ott is hibázik. Nem tudom.
A kirakott kerékpárokból választhatsz, elviheted, megveheted – és később rádöbbenhetsz, hogy rossz vételt csináltál. Mert nincs jól beállítva az ülés, a váltó, kattog a lánc, utána kellene húzni a csavaroknak… mi ez?
Ettől függetlenül azt el kell mondani, hogy az eladók tisztában vannak a gondokkal, mert mikor közlöd velük, hogy nem vagy megelégedve a szerzeményeddel, kérdezés nélkül visszaveszik. Én is így jártam az először vásárolt kerékpárommal. Egyszerűen elviselhetetlen volt az a folyamatos (váz)nyikorgás, amit produkált nekem, és a váltójával sem voltam megelégedve.
Cserélték. Szó nélkül.
Mikor a cseregépet nyúztam, rá kellett döbbennem, hogy egy olyat adtak el nekem, amit már valaki visszavitt (mint én az előzőt). Nem lett volna ezzel baj, ha azért kerül vissza a kerékpár a boltba, mert a tulajdonosa még nem nőtt fel hozzá, nem tetszik neki a színe, vagy ilyesmi, de az én bicajomnál egy hegymenetet követően jött elő a turpisság.
Lötyögni kezdett az egyik pedál, és mikor bevittem egy szerelőhöz, közölte, hogy elég szar a minőség, és már kilazult, kilötykölődött (bőven az én használatom előtt). Kell ennél több bíztató vélemény?
Mivel „walmartéknál” jól tudják, mi a helyzet a minőséggel, mikor Cica felhívta őket, hogy kérjük vissza a pénzünket, nem vitatkoztak.
Canadian Tire
Itt legalább háromszor annyi kerékpárból válogathatsz, mint a Wal-Martban, és itt is előre össze vannak szerelve a cuccok, de a próbakörök alatt már érezheted, hogy jobban odafigyelnek mind a szerelésre, mind a kiszolgálásra. Az eladók itt kicsit értenek is a bicajokhoz (a Wal-Martban egyik eladó sem tudta, mi az a két kerék), és tanácsokkal is ellátnak, ha kell.
Azt persze nem tanácsolják, hogy ne tőlük vegyél, mert van jobb megoldás is. Mindenesetre a választék óriási; vannak eredeti kanadai (Supercycle) és eredeti kínai szamarak (CCM), és még német nevű, de kínai kerékpárokkal is találkozhatsz (Schwinn). A márkák több típust is kiadnak, hogy válogathass – és a nyálad fog csorogni, olyan szépen ezek a bicajok.
De nem minden arany, ami fénylik.
Ha veszed a fáradtságot, és elkezded olvasgatni a bolthálózat weboldalán a bicajos hozzászólók véleményeit, tanácsait, kibontakozik előtted egy hatalmas kérdőjel. Mert valami nincs rendben. Ha az összes kerékpár megbízható, jó, minőségi lenne, nem lennének olyan hozzászólások, amik szerint csak akkor gyere ide, ha kevés pénzed van, és újra vágysz. Újra, ami pár hónapig bírja…
Személy szerint kipróbáltam pár típust, tetszettek is, kényelmesek voltak, aztán Cicával magunk mögött hagytuk a helyet.
SportChek
Olyan hálózat, mint Magyarországon a Decathlon. Ha betérsz, minden szép és jó dologra rálelsz, természetesen minden szép és jó sportágból. Cipők, ruhák, szerszámok, kiegészítők, futópadok, kerékpárok, és „sportillat”. Tényleg: észrevetted már, hogy finom, új illat kering minden hasonló sportboltban? Remek illat ez…
A dolgozók általában értenek a kerékpárokhoz, főként azért, mert itt saját szervízhálózat is van. Ha itt vásárolsz „drótszamarat”, akkor egy teljes évig ingyen hordhatod szervizbe a gépet, és ez (valljuk be) nagy dolog! A készlet köbö akkora, mint a Wal-Mart esetében, de itt nem csak egy darabot raknak ki az érintett márka típusaiból, hanem négyet-ötöt, így már „pofára” is válogatsz, mielőtt tesztelnéd a gépet.
Az eladók készségesek és segítőkészek. Nem hagynak békén: kifaggatják, milyen kerékpárt is akarsz, hol szeretnéd használni, pontosan mire gondoltál, és mielőtt még elgondolkoznál rajta, hogy idefelé utazván minden bizonnyal elaludtál a buszon, és ezt most álmodod, már előrántanak neked egy frissen összerakott bicajt. Próbáld ki!
Legutóbbi kerékpáromat itt vásároltam.
Eleve ott kezdődött a dolog, hogy 25 százalék engedményt kaptam az árából, így (mivel nem akartam túllépni az előző kerékpárok vásárlási keretét) máris egy drágább, számomra akkor még „megfizethetetlen” árú bicajt választhattam. Addig próbálgattam a márka típusát, míg végre egy olyan nem került alám, amelyikbe rögtön beleszerettem.
Nincs hangosan zörgő lánc, nem hallod, szinte nem is érzed, hogy mozdult a váltó, kellemes az ülés, remek a váz.
És azért az az egy év ingyenes szervizelés… khm… hát persze…
Közlekedés a városban
Pontosan ez riasztott el Budapesten, hogy hol kerekeznék, ha lenne járművem.
Torontóban semmiféle ilyen kérdés nem merül fel. Akkora a város, és annyian használnak benne gépkocsit, hogy a járdák szinte üresek. És nem csak ezen van a hangsúly; az utak többsávosak, a legkisebb utcák is, ahol busz jár, minimum 2x2 sávosak, de nem ritka a 2x3 és a 2x4 sávos út. El fogsz férni a közlekedésben.
A szabály persze az, hogy 24”-os kerékpárral szabad a járdán haladni, de 26”-os kerékpárral már nem. Ennek minden bizonnyal oka van, bár tény, hogy a rendőr nem fog morogni, ha meglátja, hogy a sokkal veszélyesebb autós forgalom helyett a néptelen járdán kerekezel.
Amiről fentebb már meséltem, az ide kétszeresen is vonatkozik. Elsőbbséget kell adni, kötelező a dolog, és azért ne bízzuk el magunkat: ez a vásár ugyanúgy kettőn áll, mint a többi! Nagyon is kényelmes, biztonságos a járdákon kerekezni, de kétszeresen is figyelned kell rá, hogy a járdát megszakító autóbehajtók és kihajtók, felhajtók és lehajtók üresek legyenek, azokra gépkocsi ne hajtson, mikor arrafelé száguldozol. Éppen ezért érdemes a menetiránnyal szemben kerekezni, mert így jobban áttekintheted a forgalmat (öreg bicajosoknak ezt nem kell magyarázni).
Amennyiben az autósok kereszteznék a te haladásodat, megállnak. Akkor is, ha lenne helyük és idejük előtted bekanyarodni. Ez nem vicc. Megvárnak, megállnak, türelmesek. Akkor is, ha te is megálltál. Nem mozdulnak, türelmesen megvárják, míg rájössz, hogy neked van elsőbbséged, és menned kell. Ennyi.
Neked viszont a gyalogosokra kell ugyanígy odafigyelned. Azért van a csengő, hogy csengjen, és a gyalogos tudja, hogy érkezel. Nincs ezzel semmi baj. Ha idejében figyelmezteted arra, hogy közeledsz, nem fog „táncikálni” a járdán, és nem fogod elütni. Ilyen egyszerű.
Ha úgy gondolod, hogy a forgalomban fogsz kerékpározni, néha fel kell kötni a gatyát – de hát ez egy ilyen „szakma”. A TTC buszsofőrjei általában messziről „értesítenek”, hogy közelednek (hogy ne ijedj meg a tömegüktől, mikor elrobognak melletted), vagyis használják a busz elejébe épített hidraulika hangjelzését. (A hidraulikát arra használják, hogy pölö babakocsis utasnál lényegesen lejjebb engedjék a busz első ajtaját, a padlólemezt, ezáltal kényelmesebb legyen feltolni a kocsit a buszba.)
A teherautók ritkán használják a külső sávot, ahol kerekezel, de ha használják, akkora nagy ívben fognak kikerülni, hogy fel sem tűnik: ugyanabban a sávban utaztok. A gépkocsisok már másik állatfajta, mert vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy az úttest az övéké, és neked ott semmi keresnivalód (ezért kicsit közelről kerülnek ki), mások pedig (hasonlóan a teherautókhoz) elég szépen, ívben, messziről előznek.
Összességében elmondható, hogy nagyon jó dolog egy ekkora városban kerékpározni. A levegő friss, nincsen szmog, nincsen probléma a szabályok betartásával. Ha tehát nincs kedved vagy bátorságod a forgalomban kerekezni, ott vannak az üres járdák.
És még valami.
Mint minden amerikai város, Toronto is amerikai stílus szerint van elosztva. Négyzetrácsos (vagy mifene) a szerkezete, vagyis nagyobb, egymást legtöbbször merőlegesen keresztező utcák és főutak halmaza, melyek között kisebb utcák, a kanadai álom kertes házai találhatóak. Abban az esetben, ha nem akarsz a folyamatos forgalom, főbb út mellett kerekezni, egy mozdulattal be tudsz vágódni valamelyik mellékutcába, és csöndben, buszok, gépkocsik nélkül haladni a célod felé.
Remek érzés ez. Úgy képzeld el, mintha haladnál az Üllői úton, üres járdán kerekeznél (ez már maga egy mese), és a következő pillanatban jobbra kanyarodnál, távol a zajtól, és egy meglepően tiszta, zöld, friss levegővel átitatott vidéki városkában, faluban találnád magad, ahol boldog arcú emberek nyírják a füvet, illetve gondozzák a virágokat a házak előtt.
Nos, Toronto pontosan ilyen.
Tudom, hogy sok mindenről nem meséltem még a kerékpározást illetően, és hogy egy kicsit túl személyes is lett ez a mai beszámolóm, de eljött a vége. Most abbahagyom, úgy érzem, sikerült azért valamennyi információt átadnom – és persze később folytatom. Mert van még mit mesélni a torontói kerekezésekről.
Remélem, rengeteg számodra is érdekes élményt gyűjtök majd!
Legyen további szép napod!
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
Cica kerékpárja a Wal-Mart előtt
Az én első kerékpárom a Wal-Martnál (a nyikorgást megelőzően)
Na, igen: pofás kis szerkezet volt, többen irigykedtek rám, miközben használtam
A cseregép (szintén kanadai gyártmány), maradva a színválasztásnál
Ez már súlyosabb, stabilabb kerékpár volt, mint az előző, de nem bírta
Ott kell kerékpárt vásárolni, ahol értenek is hozzá
A jelenlegi kerékpárom – nem nagy durranás, de erre tellett csak
HOZZÁSZÓLÁSOK