Meglepetés a beton mellett
Annyira érdekes és a magyar (vagy inkább: egyes nemzetközi)(többnyire kelet-európai) szemnek meglepő a dolog, hogy bizony több hétbe telik, mire elfogadod, hogy ez a város nem barna, nem fekete, nem is füstös/szmogos, nem szűk, és legfőképpen: nem élhetetlen. Ez a város, Toronto zöld!
Nagyon zöld.
Természetes, hogy a magam módján eleinte én is „harcoltam” ellene, és váltig állítottam, hogy bizony Budapesten is vannak remekbe szabott zöld helyek, és nyugodt szívvel mertem volna vitába szállni bármelyik kanadai „őslakossal”, azonban rájöttem, hogy a Népliget, a Margitsziget, a Városliget vagy a Normafa bizony kevés ide. Sajnos.
A legnagyobb meglepetés persze nem állami szinten vár rád, hanem sokkal természetesebb, már-már „humánusabb” fokozaton – ebben a városban az emberek szeretik a zöldet, igénylik is a zöldet, és tesznek is érte. Nem is keveset. Hiszen reggel, délben, este gondozzák a füvet, azt a rengeteg virágot, mellyel körbeveszik a házakat, a kerteket, lakóházakat, és a bokrokat, a fákat, a sövényeket, az útszéli vadfüvet – mindent.
Történt pedig, hogy egy kiadós eső után (olyan esőt képzelj el, amelyiknél percek alatt tócsák és vízátfolyások keletkeztek, hatalmas „tavak” a kisebb-nagyobb süllyedésekben úton, járdákon) azt vettem észre, hogy hirtelen minden kertes háznál mozgolódás támadt. A semmiből bukkant elő a nagymama, aki elkezdett foglalkozni a virágokkal, amott pedig egy idősebb úr, aki motoszkált a fűben valamit (nem tudom, mit kutatott, szedett össze onnan) – mindenki „élni kezdett”, mintha ez lenne az egyik legtermészetesebb dolog a világon, hogy ekkora méretű és aktivitású égszakadást követően egy percen belül kinn teremjünk, és hadd szóljon a munka!
Érdekes.
A meglepetések, a frissen nyírt fű és a rengeteg színes virág mellett természetesen itt is vannak nyíratlan porták, gazos telkek. Ezeket érdekes látni, mert valahogy messziről feltűnnek. Ballagsz a járdán, nézegeted a házakat, az autóbeállókat, az előkerteket, és azt veszed észre, hogy ez a család szépen megigazította az erősen zöld, nagyon sűrű, ezért csodálatos pázsitot, miközben a mellette lévő család csak tévézik, punnyad a teraszon, süti a marhát hátul a kertben, derendetlen a garázsa, nagyra nőtt a fű, már vadfű is megjelenik a pázsitjában, esetleg egy-egy halom szemét is kikacsint a bejárati ajtaja mellett… Nos, igen: nem mindenki értékeli azért a kanadai álmot!
Ám ritka az ilyen látvány. A szomszédok kölcsönös tisztelettel nyírják a füvet, általában tíz-húsz centiméterrel még át is nyírnak, hogy ne legyen baj az egységben, és ezért az utcák, az előkertek rendezettek, igényesek.
A zöld szín titka
A folyamatos zöld, a rengeteg színes-szagos növény, virág persze képtelen lenne magától nőni, erősödni; ehhez mindenképpen szükséges az emberi beavatkozás. A gondoskodás, ritkítás, kicsi beszélgetés velük… és az eső. A rengeteg pára, a nedvesség.
Torontóban igazán kitombolhatja magát az Esőisten – itt három-négynaponta elég cudar erővel lerobban a víz, elönti a várost (nyakon önti, ez jobb kifejezés lenne), és a föld beissza a vizet, jó mélyen elnyeli, hogy utána, miután elállt az eső, természetes módon kiizzadja magából. Izzad a föld, akár órákon, napokon át.
A városban akkora pára szokott lenni, mint valami Egyenlítő környéki esőerdőben. Komolyan: ha még éltél olyat, hogy nem kapsz levegőt, hogy úgy érzed, mintha futottál, úsztál, küzdöttél volna az elmúlt húsz percben, persze megállás nélkül, és most úgy kivagy, hogy nem tudsz rendesen levegőt venni – na, ez az az érzés! Megpihensz valahol a városban, hűvösben, és kényelmesen, nem kapkodva megpróbálsz levegőt venni.
Nem megy. Veszed a levegőt, de akkora a páratartalom, hogy a tüdőd igazi oxigénért sikolt!
Fergeteges.
Igen, szokták mondogatni, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb – na, ez ide nem illik, mert Torontóban mindenkinek zöld a kertje! (Még azé is, aki nem gondozza.) Valahogy a föld máshogy kezeli itt a vizet, nem elnyeli, hanem raktározza, és a kiadós esők, záporok, zivatarok után nem marad hűvös, eseménytelen az időjárás – van, hogy az eső befejezését követő két percen belül kisüt a nap, és akkora erővel ront a hőség a tájra, hogy rémülten rakod el az ernyődet, veszed le az esőkabátodat – amik még meg sem száradtak.
És ekkor, főként a hő hatására, iszonyatos méretű pára kezd „kicsapódni” a földből – szinte már tényleg lélegezhetetlen.
Így könnyű zöldnek lenni, mondhatnánk.
Botanikus kert a város közepén
Talán épp a rengeteg víz, vízpára, eső miatt, de megszámlálhatatlanul sok park, zöldterület van a városban. Ezt komolyan vedd: hat-nyolcutcányi házsor között/mellett legalább 2-3 parkot, 2-3 iskolát (és az iskolához tartozó, nem zárt udvart és közösségi játszóteret), legalább egy olyan házak, utcák közötti „átjáró” találsz, ami végtelen, karbantartott gyepszőnyeggel van leterítve. Ha durva akarnék lenni, ki merném jelenteni, hogy a városban több száz fél Margitsziget nagyságú, legalább húsz Népliget/Városliget nagyságú park van, és fene tudja, mennyi „falatnyi” zöldterület – ez utóbbi csak úgy, a szellős építési szokások miatt.
Ami rettentően érdekes (és a fő mesélnivalóm előtt mindenképpen ki kell térnem rá), hogy ebben a városban nem a lehúzásról szól az élet. Nem, itt nem akar rajtad gyorsan meggazdagodni senki sem. Nem, a te károdból, esetleges szegénységedből, panaszodból, segítségkérésedből nem fog senki sem zsiványkodni, gazdagodni!
Amiért ezt mondom: itt is kell fizetni bizonyos szolgáltatásokért. Igen, vannak belépődíjak, és a koncertek is pénzbe kerülnek (Cicától tudom, mennyi egy Simon/Garfunkel „kakasülős” jegy), a vendéglőben nincs ingyen az étel és ital, és még az is pénzbe kerül, ha rágondolsz egy peckes örömlényre… de!
Az első, amit észreveszel, hogy a botanikus kertnél sem a hat-nyolc gyalogos bejáratnál, sem a gépkocsiparkolós bejáratnál nincsenek pénzbehajtó bódék. Nem ülnek tettre kész nagymamák a bódékban, hogy kemény dollárokért adjanak egy-egy cetlit, mely cetlivel felhatalmazást kapsz megtekinteni ezt az egyedülálló csodát.
A torontói Botanikus Kert megközelítőleg a város közepétől pár tömbbel kijjebb esik. Könnyen el lehet érni tömegközlekedéssel vagy gépkocsival. Egy olyan gusztusos, igényes környéken találod, ahol bár van forgalom az utakon, és néha még a kocsik mellett elvágtató kamionok is hangosak, de a környék mégis élhető, kedves, majdhogynem vidékies. Csakúgy, mint a város (nagyjából) többi része.
A miértekre nem tudom a választ. Érdekes, hogy ha ácsorogsz tíz percet a 2x2 sávos Körúton, a 2x3 sávos Hungária körúton, akkora „hangélményben” lesz részed, amekkorát keresve sem tudtál volna találni – miközben a Leslie Street, ami szintén 2x2 sávos, mintha kicsit csöndesebb és egy csöppet nyugodtabb tudna lenni. Vajon miért? Vajon azért, mert a következő tömbnél is van egy 2x3 sávos átvezető út? És az azt követő tömbnél is? És az azt követő… és azt követő…
Talán ez lenne a válasz?
Tehát a komoly forgalmat lebonyolító 2x2 sávos útról könnyedén beparkolhatsz a botanikus kert nem lehúzós, teljesen ingyenes, óriási parkolójába, ahol egyetlen hibaként azt vettem észre, hogy kevés a fa, ezáltal az árnyékos hely. A parkolóban már „elkezdődik” a kert, mert a betont már egy sor friss színű virág övezi. Aztán érdekes fák, újabb virágok, és kissé hátrébb (mindössze 10-12 méterre a parkolótól) már be is szippantott a kert.
Mint már említettem, több bejárat is van. Mivel a botanikus kert nem zárt egység (bár azt írják, hogy csak sötétedésig látogatható), több helyről is megközelíthető. Például maga a kert egy nagy parkban folytatódik, melyre egy tábla figyelmeztet is. Besétálhatsz tehát a park felől, az egyik utcáról gyalog, a másik utcáról gyalog, jöhetsz kocsival – és rengeteg belső útvonal, felfedezésre váró lépcsősor, farengeteg, vízcsobogás, növények és állatok várnak rád.
Nem azt mondom, hogy maga a kert egy nagy szám. Mert nem az. Vannak érdekes növények, és vannak érdekes helyek, látnivalók is (nem mindegyiket láthatod a fényképalbumban), de nem egy katartikus élmény. Ettől függetlenül már maga az is egy élmény, hogy ilyesmi egy ekkora város kellős közepén létezni tud, hogy van jogalapja, hogy emberek parkolnak be a kocsijukkal, hogy egy kicsit sétáljanak – csöppnyi szünetet tartva a munkában, hazafelé vezető úton, vagy éppen a gyereknevelésben, takarításban, bármiben.
Mindössze kétszer jártam a kertben, tehát nem állíthatom teljes bizonyossággal, de úgy láttam, hogy nincs tömeg. Néhány párocska a babakocsival, egy-két kerékpáros duhaj, nyugdíjas kínaiak, illetve eredeti kanadai néni, aki elindul a „kikövezett” úton, majd sebesen eltűnik balra, a bozót felé – és ilyenkor arra gondol az ember, hogy sürgős dolga akadt… hát persze: meglesni a patak vízét.
Dübörög a víz
Nos, igen: a patak.
Torontónak két „óriási” folyója van, a Humber és a Don. Na, ezeket köbö úgy képzeld el, mint valami egyszerű patakocskákat. Nagyjából a Duna tizedrésze, a Rába harmada-negyede ez a két folyó. De a torontóiak rettentően büszkék rájuk, ez látszik, ahogy ránéznek a kis erecskékre, arra a kevéske vízre, ami folyik a medrekben.
A Wilket Creek, ami átfolyik a botanikus kerten, pontosan úgy néz ki, mint a fentebb említett két folyó – csak az különbözteti meg, hogy talán kicsit kisebb a vízhozama. Ettől függetlenül érdekes a jelenség, a torontói folyók, mert akkora, de akkora mély medrük és árterük van, amit eleinte nehéz felfogni. (A folyók mellett, azokon a részeken, ahol parkok, emberek által látogatható területek vannak, nagyjából 200 méterenként mentőöv és mentőkötél, illetve alumínium kampós rúd található.)(És nem, nem szokták őket ellopni.)
Azért vannak a mély medrek (illetve a folyókanyarokban az alámosások, szélesedések), mert ha nagyobb mennyiségű eső esik, illetve nagyobb mennyiségű hó egyszerre olvad el, akkor hatalmas erővel zúdul le az Ontario-tóba a víz. Na, akkor, és csak akkor elmondhatják az itteniek, hogy két hatalmas folyójuk van – és a többi kicsi!
Nem vicceltem.
A botanikus kertben rengeteg fa található, sok érdekes levelű bokor. A kert tervezői odafigyeltek a látogatókra, mert tiszta padok várják a megpihenni vágyókat, és nem csak úgy hevenyészve oda vannak betonozva a fűre, hanem tervszerűen, árnyékos helyekre vannak rakva. Ettől függetlenül persze találhatsz kedvedre való, napsütötte padot is – ha mazoista és napimádó vagy, az ott a te helyed!
Folyamatos az öntözés, mert attól függetlenül, hogy a városra időnként (hetente egyszer) elég nagy mennyiségű eső zúdul, azért itt is van szárazság, itt is látni kiégett füvet, kókadozó virágot és bokrot. A kert dolgozói hol itt, hol ott rejtik el a csöveket, és hallani, hogy ömlik a víz a szomjazó növényekre.
Összességében nem nagy meglepetés ez a botanikus kert, de jó látni, hogy így is meg lehet szervezni, így is meg lehet építeni. Hogy emberbarát legyen – ne pénztárcaellenség. Feleségem és én rengeteg parkot, botanikus kertet kerestünk fel Magyarországon, és elmondhatom, hogy igen kevés az a hely, ahol nem kell belépőt fizetni. Minden bizonnyal ráfogható az itteni kert ingyenes volta arra, hogy Kanada gazdag – de ne tévedjünk már el!
Ez nem erről szól.
Amiről még írnék.
Ugye, vigyáznom kell az „egészséges egyensúlyra” itt a blogon, tehát nem tehetem meg, hogy a kritikusabb bejegyzéseket tolom előre, aztán jöhetnek a „jobbak”, ahol már nem azt emlegetem, hogy rossz a beton, ferde a ház, sok a bogár, nagy a felesleges multikulti, ezért megkockáztatom a következőt: itt is vannak rossz, nagyon rossz emberek.
A botanikus kertben nem szabad kerékpárral bemenni, ott tekerni. Mindkétszer, mikor ott jártam, értelmes, felnőttnek látszó emberek száguldottak el mellettünk, és a többi járókelő mellett. Ez is hozzátartozik a meséimhez: nagy az Isten állatkertje, és mindenhová jutott bőven a rosszból és a jóból is. Csak azért írtam le ezt, nehogy valaki arra gondoljon, hogy Toronto a szép, egészséges, gazdag és gondtalan, jólelkű emberek gyűjtőhelye, ahol nincs keresztbe tett fűszál, és mindenki vigyorog a másikra.
Mindenki vigyorog a másikra – mert így tanítják nekik. De erről majd esetleg máskor.
Köszönöm mai figyelmedet, és remélem, hogy szereztem pár érdemes percet neked!
FÉNYKÉPALBUM A MAI POSZTHOZ
A botanikus kert hivatalos táblája a Lawrence Avenue és Leslie Street sarkán
Autóval megközelíthető bejárat és ingyenes parkoló a Leslie Street-ről
Az információs tábla (senki sem graffitizte össze)(nem éreztek rá késztetést)
A „mit nem szabad” tábla (tényleg nincs bicajozás – én is kibírtam gyalog)
Kellemes, hűvös pihenőház
A parkoló után 10 méterrel már ez a látvány fogad
Csak mert ott volt, és tetszett
A Wilket Creek (patak)(bár többen mindenképpen folyónak nevezik ezt a valamit)
A patakon átívelő egyik legszebb híd (természetesen fából készült)…
… és egy másik híd, amelynek már vaskorlátai és beton járófelülete volt
Szintén azért, mert tetszett az összhang
Nem most felfedezett maja templom (kattintva nagyobb)
HOZZÁSZÓLÁSOK