Az ötlet azt követően fogalmazódott meg bennem, hogy a repülőgép lerakott a Pearson-on. Az egész egy pillanat műve volt. A taxi beszállított Toronto központjába, úgy ömlöttek rám a magas házak, a széles autópálya, az emberek, épületek és közlekedési eszközök, annyira ismeretlen és új volt az egész, hogy rájöttem: ezt neked is látnod kell. Erről neked is tudnod kell.
Először megnéztem, tudom-e regisztrálni a város nevét a tárhelyeseknél blogszolgáltatónál. „Természetesen” foglalt volt, így megtekintettem, ki az a szerencsés, aki folyamatos cikkekkel bombázza az arra érdemes olvasókat Torontóról. Egyetlen árva cikk, bejegyzés, poszt vagy fotó sem volt a cím alatt, tehát bizakodni kezdtem. Azonban kezdeti nehézségbe ütköztem, mert nem volt elérhetőség az oldalon.
Felvettem a kapcsolatot a blogot üzemeltető srácokkal, akiket megkértem, hogy jelezzék a nevet regisztrálónak, hogy a jövőben szeretnék az oldalán egy folyamatosan frissülő, a várost bemutató blogot létrehozni. Abban reménykedtem, hogy a regisztráló esetleg megengedi, hogy használjam a felületét. Nem ezt akartam, de több a semminél.
Meglepődtem.
A név magánál a blogszolgáltatónál volt. Egyik nap levél várt, melyben közölték, hogy enyém lett a http://toronto.blog.hu cím – tegyem a dolgomat! Ez kellemes meglepetés volt, tegyük hozzá, hogy az első és eddig egyetlen olyan emberi viselkedés, amit ettől a szolgáltatótól kaptam. Mivel az arcom nagy volt, mondván, hogy majd én most megmutatom, hogyan kell egy várost bemutató blogot készíteni (olyat, ami különbözik a többitől)(ami jelentősen profibb és ötletesebb náluk), el kellett kezdenem az érdemi munkát.
Első körben a fejléc, a logo tervezése következett. Tudtam, hogy ha elkapkodom a dolgot és csak azért elkezdek posztokat felrakni a blogra, mert már enyém a cím, akkor minden el van veszve. A blogolás sokszor csak egy hobbi, egy jövőt nem látó cselekedet, egy hasznosnak vélt gyakorlat, unaloműzés – én viszont másként gondolkodom. Ahhoz, hogy valóban igényes, a jövőben is sok visszatérő olvasóval büszkélkedő és akár hosszú évekig is frissnek ható blogot hozzak létre, nem volt elég „csak” írni. A szavaknál, a bemutatásnál sokkal többet akartam. Halványan már lebegett valami a fotókkal kapcsolatban, messziről érkezett sejtésnek tűnt, hogy a cikkekhez kapcsolódó fényképeket fogok felrakni… de még nem volt kész a koncepció.
Aztán lassanként elkészült a logo. Az olvashatóságot szem előtt tartva ugyanazt az általam kicsit átkódolt kinézetet adtam meg a blognak, mint amit a másik blogomon is használok. A színeket kimondottan ehhez a bloghoz alakítottam, máshoz nem is nagyon nyúltam.
Következhetett a tartalommal való feltöltés.
A blogokkal legtöbbször az a baj (érthetjük ezt a városokat bemutató förmedvényekre is), hogy amolyan „énblogszerű” szövegek vannak benne. Rövid, sokszor lényegtelen írások, általában nem figyelve a külalakra, az olvashatóságra – nincs bennük semmi egyedi, semmi olyan, ami miatt egy magamfajta igényes olvasó visszatérne. Sok blogger azt gondolja, csak le kell írnia a napi eseményeket és máris óriási érdeklődésre tarthat számot. Ez nem így van. A valódi olvasó, az olyan ember, aki valóban érdeklődik a blog iránt, a számára tervezett és kialakított külalakra is igényt tart.
Sokszor azt látom, hogy rettenetesen jó a szöveg, tényleg szeretném végigolvasni, de a blogger nem vette a fáradtságot, hogy hasábokra bontsa a mondanivalót. Egybe öntve egy több száz vagy akár több ezer karakteres bejegyzést manapság már csak megszállott őrültek követnek el – és a kezdők.
Az ilyen oldalaktól menekül a normális olvasó.
Azt követően, hogy felvázoltam az előttem álló nagyjából féléves időszak szinte összes posztját, rájöttem, mi hiányzott. A szekciókra osztás. Mert ha egy-egy olvasóm csak magára a városra kíváncsi, akkor olvassa a „város” szekciót, ha az itt található élelmiszer (és egyéb) üzletláncokra, akkor olvassa az „étkezés” szekciót, de ha az emberekre, akkor oda kattintson, ha csak fotókat akar nézegetni, akkor oda.
Ez jó ötletnek látszott, úgyhogy a szekcióképeket elkészítve már egyre inkább meglett a majdani cikkek kinézete. A végső kinézet. Már csak egy apróság hiányzott: a képek jogi rendezése. Mert a képeket én készítem, de ha egyszer felrakom az Internetre… tudod, miről beszélek. Pár napig azt fontolgattam, hogy vízjelezek, de aztán jobbnak láttam, ha el sem kezdem (amúgy sem biztos, hogy annyira lényeges) harcomat a tolvajok, kölcsönvevők, más lovával ékeskedők ellen. Így csak egy apró logo maradt, ahol jelzem, hogy a saját fotóimat látod.
Először még össze-vissza pakoltam fel a fotólogót, de aztán pár bejegyzést követően egységes kinézetet varázsoltam neki – azt, amit ma is látsz.
Aztán 2010. április 10-én, pontosan egy évvel ezelőtt felraktam első bejegyzésemet, melyben a pontos tagozódást és a segítő alcímeket is használtam már. Igen, az én blogomon eléggé szellős, áttekinthető, kényelmesen olvasható, mellébeszélések nélküli posztok, cikkek és bejegyzések vannak, melyekért dolgoznom kellett, s melyeket szívesen készítettem (és készítek) neked. Sokan azt mondják, egy várost bemutató blog nem ilyen – mások elismerik, hogy valahol így kéne az összes várost bemutató blognak kinéznie és szövegelnie. Mert lehet írni pár sort, lehet éljenezni a várost, folyamatosan csak a szép oldalát bemutatva hazudozni az olvasóidnak, és lehet számos mondattal fröcsögni, miközben a célközönség csak olvas, de nem látja veled együtt azt, amiről írsz. Hibákat hibára lehet halmozni, sokszor anélkül, hogy tudnál róla.
Eltelt egy esztendő, és mivel egészen másként (sokkal jobban) írok, blogolok másoknál, sokkal inkább le merem írni egy város igazi arcát is, nem csak a csillogást, illetve mert létezik az a másik (szókimondó) blogom, olyan „feketelistán” vagyok, hogy nem csak „ketrecbe” nem kerülök, de a szolgáltató főoldalán lévő SUPERFEED dobozba sem férek be (ott, a „város” szekcióra kattintva sosem láthatod az esetleges legújabb bejegyzéseimet). Ez az elején még iszonyatosan zavart (a hangokkal együtt, akik közölték, hogy azért nem fognak olvasni engem, mert nem így kell egy várost bemutatni)(remélem, az idő megcáfolta ostobaságukat), de később aztán legyintettem egy nagyot.
Nem lett népszerű a blog, bár jobb, olvashatóbb, „képszerűbb”, földhöz ragadtabb, mint a sok másik szenny. És most, egy évre rá, hogy elindítottam, úgy érzem, van mire büszkének lennem. A munkám beérett. Olyan információkat tudhatsz meg erről a városról, amiket sehol máshol nem mesélnek el neked.
Van mire arcoskodnom. Teszem is.
Az én blogomon úgy ismered meg Toronto városát, ahogy soha, senki más nem tudta bemutatni. És bár szeretném még hosszú időn keresztül ezt a mesét folytatni, de nem lehet. Mert egy idő után elfogy a mesélnivaló.
Pár hónappal ezelőtt szóltam már róla, hogy egyszer befejezem ezt a blogot. Eljött az idő. Nem a tényleges befejezés következik, hanem az, amikor már kevesebbet és ritkábban tudok csak neked mesélni. Mert lassanként mindent elmondtam, amit elmondható Torontóról.
Van még pár előkészített cikkem, lesznek újabb fotóim is, de ez kevés. Azért, hogy tíznaponta megkapd a következő és következő bejegyzést, nem fogok tollat ragadni. Görcsösen felesleges egy blogot vezetni. Mesélek még kicsit, aztán a blog megpihen.
Azt mondom, érdemes RSS-olvasóba raknod a linket, mert később esetleg találok még olyan más által észre sem vett érdekességet, ami megér majd egy-egy posztot, és akkor lesz újabb adag írás és fényképalbum.
Köszönöm az eddigi bíztatásokat, és természetesen köszönöm az ellenséges hangokat is, amiken ma még nagyobbat tudok nevetni, mint egy évvel ezelőtt, mikor elkezdődtek! Nélküled (és persze nélkületek) ez a blog csak egy lenne a többi szerencsétlen közül – de így, hogy sokaknak csípi a szemét, illetve sokaknak tetszik, kimagasló és örök!
Köszönöm.
Szép napot neked!
HOZZÁSZÓLÁSOK