
Legendák és a valóság
Hidd el, hogy az elején még te beleeshetsz abba a hibába, amibe jómagam, vagyis a hatalmas Ontario-tavat látva boldogan jajdulsz fel, hogy milyen csodálatos ez a tenger - aztán a kedvesed majd kijavít: ez „csak” egy nagyobb tó!
Igen, az európai szem megszokta, hogy a magas felhőkarcolókkal épült modern amerikai városok (többségében) óceánok partján terülnek el, olyan végeláthatatlan víztömeg mellett, ami egyszerre segíti elő a frenetikus látványt, illetve a mesebeli tükröződést a vízszintes felületen (mind éjjel, mind nappal). Tény, hogy egy olyan báros, ami pölö éjszaka nem csak a maga nemében Pazar látvány, hanem „ráfeszül” az előtte békésen hullámzó vízre is, képmásával kedveskedve nekünk, rengeteg turistát és hobbifotóst vonz.
Toronto világváros, hatalmas felhőkarcolói és csodaszép panorámája van, illetve „nyaldossa” mind a partjait, mind az egóját egy végtelenbe szökő víztömeg, és a Hold (meg a vízfelület területe) miatt itt is érvényesült az apály-dagály viszony, és időnként erős, tarajos hullámok érnek partot. A tudatlan szemnek tehát ez egy tengerparti hely, és nehéz felfogni, hogy valójában persze nem az.
A legendák szerint a várossal szemben elhelyezkedő földnyelven annak idején ugyanúgy házakat és templomokat, üzleteket és szórakozóhelyeket építettek, mint a környéken szinte mindenhol. Az élet remekül folyt, Toronto folyamatosan terjeszkedett, az emberek kedvelték ezt a helyet, hiszen rövid lovaglás, gyaloglás után bárki „átérhetett” a kis öböl másik oldalára, a szárazföldre.
Egészen 1858. április 14-éig.
Azon a napon nagy vihar kerekedett, és örökre elvágta a földnyelvet (a mai szigeteket) a város, a kontinens többi részétől. Attól a napról kezdve az a keskeny földnyelv, ahol előtte kényelmesen át lehetett haladni, megszűnt. (Feltételezhető, hogy mindössze egy gyenge, keskeny, erősebb fák, bokrok, egyéb növények nélküli homokpad volt ez, melyet a háborgó tó gond nélkül nyelt el, szállított szerteszét.)
HOZZÁSZÓLÁSOK